Reményünk alapja Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása, mellyel a bűn és a halál uralmától megszabadított, saját megdicsőült életének részesévé tesz, vagyis föltámaszt a halálból, és végső célunkhoz, az Atyához juttat egész emberi valónkkal. A Szentírás egyértelműen tanítja, hogy „Krisztus, miután feltámadt halottaiból, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik rajta” (Róm 6,9). A bibliai kinyilatkoztatás összekapcsolja Jézus egyszeri, azaz egyszer s mindenkorra szóló kereszthalálának és az ember egyszeri halálának állítását: „Amint az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része, úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokak bűnét elvegye” (Zsid 9,27). Sem Krisztus nem hal meg többször, sem az emberek nem halnak meg többször. Sem neki nincs több földi élete, sem az embereknek. Nincs szükség arra, hogy Krisztus többször megtestesüljön, és életét adja értünk, sem arra, hogy az ember újabb és újabb életeket éljen. Jézus keresztáldozata által üdvösséget szerzett az emberiségnek, az Atya pedig föltámasztotta őt a halálból; ezzel igazolta Jézus istenfiúi öntudatának igazságát és a keresztfáig elmenő fiúi küldetésteljesítését. Jézus feltámadása végérvényes célba érkezés, a Fiú visszatérése az Atyához megdicsőített emberi természetében. A Zsidóknak írt levél fent idézett részlete arról beszél, hogy az ember is egyszer hal meg, s halála után ítéletben lesz része. Ennek alapján a keresztény hit úgy tekint a halálra, mint a földi zarándokút, a döntések és cselekvések idejének végére, az emberi élet végérvényesülésére. A katolikus teológia szerint az egyszeri halál kapuján átlépve kinek-kinek megítéltetik egyszeri földi élete, illetve eldől és kezdetét veszi végső sorsa. A személyes ítéletben megkezdődött állapot a feltámadás eseménye által az egész ember, vagyis a feltámadt test és a szellemi lélek újszerű, Isten újjáteremtő ereje által lehetővé tett egységében létező ember osztályrészévé válik.
Az állítás, hogy egyszeri életünk van, mely egyszeri halálunk által válik végérvényessé, és az egyszeri feltámadás révén jut végső beteljesedésére, nemcsak a fent idézett bibliai helyek tanítása, hanem következik a Szentírás történelemszemléletéből, antropológiájából és a kegyelemről szóló tanúságtételéből is. Az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás a történelmet – mind a nép vagy emberiség, mind az egyén szintjén – az üdvösség történeteként értelmezi, melyben Isten cselekszik: egyszeri, nem tetszőlegesen megismételt tetteket visz végbe az ember megszabadítására, üdvözítésére. Az üdvösség történetének egyszeri kezdőpontja a teremtés, egyszeri végpontja pedig az az Isten által megígért beteljesedés, melyet maga Isten valósít meg az ember abszolút jövőjeként mint feltámadást és Istennel való közösséget. A bibliai valóságértelmezés sajátossága az isteni önközlés legfőbb közegének számító történelem egyszerisége. Az üdvösség történetében Isten egyszeri, vissza nem térő, „itt és most” véghezvitt tettei a kairosz, vagyis az üdvösség időszakai az ember számára, amely tőle itt és most döntést, választ, közreműködést vár. Jézus is így kezdi meg küldetését: „Betelt az idő. Elközelgett az Isten uralma. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15). A minőségi idő ezen Isten közelségével és üdvözítő cselekvésével terhes pillanatait az ember megragadhatja, de el is szalaszthatja, igenlő vagy elutasító választ adhat rájuk. Ezen döntései révén alakítja ki saját, személyes, felcserélhetetlen és egyszeri élettörténetét. A személyes élettörténet egyszerisége – végén az egyszeri halál lezáró eseményével – roppant súlyt ad mindannak, amit megteszünk vagy elmulasztunk. Bölcsen csak az élhet a Szentírás szerint, aki számot vet egyszeri életének végességével: „Taníts meg számot vetni napjaink sorával, hogy bölcsességre neveljük szívünket!” (Zsolt 90,12).
Életünk egyszerisége következik a bibliai emberképből is. A Szentírás szerint a test nem külsődleges vagy elhanyagolható ruhája, burka vagy sírja a szellemi léleknek, melyet tetszése szerint váltogathatna, hanem lényegi része személyes önazonosságunknak. A test a lélek „reálszimbóluma”, melyben kifejezi magát, megnyilvánul, működik, mely jelentést hordoz számára, s amelyet átél. Biológiai, örökletes meghatározottságaink és kapcsolatrendszerünk, amelyben testünk révén élünk, szerves részét alkotják annak, akik személy szerint vagyunk. A feltámadás bibliai hite szerint Isten az általa teremtett test-lélek egész ember beteljesedését akarja, egyszeri, testben megélt élettörténetével és helyes kapcsolatrendszerével együtt (vö. „hiszem a test föltámadását”). Persze fölmerülhet a kérdés, hogy vajon egyetlen emberi élet nem túl szűkös-e, hogy az ember kiteljesítse az életét, és méltóvá váljon végső céljának elérésére? A Biblia arról tanít, hogy egyetlen emberi élet azért lehet elegendő a végleges beteljesedésre jutáshoz, mert ez utóbbi, vagyis az üdvösség elérése végső soron Isten ajándékaként valósul meg: az Istennel való boldogító közösségre jutás és az isteni életben való részesedés az ő ingyenes ajándéka. Nem önerőnkből, hanem kegyelemből üdvözülünk, Isten szeretetét befogadva, általa megtisztulva és a jótettek gyümölcseit megteremve. S ha úgy távozunk e földi életből, hogy – noha alapvetően szeretetben éltünk, és igent mondtunk Istenre, de van bennünk még rendezetlenség és javítani-, gyógyítanivaló, úgy az értünk meghalt és feltámadt Krisztussal való találkozás tisztít meg bennünket halálunk után. Krisztus igazságos és irgalmas tekintete leválaszt rólunk mindent, ami méltatlan a szent Istenhez és a szentek közösségéhez.
A szerző a PPKE Hittudományi Karának
dogmatikaprofesszora
