„Ha a fiatalok nyugtalanok, és érdeklődnek, kötelességemnek érzem segíteni nekik” – mondta a pápa, a normális lelkipásztor, az ember.
Annak idején XXIII. János pápáról is sok „szenzáció” járta a sajtóban. Azonnal eltörölte a lábcsókot, és később már nem ült fel a hordozható pápai trónusra sem. „Szédülök, és úgy érzem magam, mint amikor kisgyerekként a nagy bátyám vállán ültem” – mondta egy alkalommal. Amikor a L’Osservatore Romano igazgatóhelyettese elment hozzá, hogy átnézze beszédeinek vázlatát, szokás szerint letérdelt az íróasztal elé. A pápa döbbenten szólt rá: „Maga mit csinál? Üljön le!” Amikor pedig meghallotta, hogy az egyik fiatal vatikáni csendőrnek nincs pénze az esküvőjére, küldött neki. Mint egy normális ember.
A kúria nem ehhez a stílushoz volt szokva. Miközben Róma népe egyszerűen csak „a jó pápának” nevezte XXIII. Jánost, hivatali környezetében sokan nem szívelték. Pedig nemcsak normális ember, hanem – talán éppen ezért – szent ember is volt.
