Az első időkben Erdélybe, a Délvidékre, Szlovákiába és Kárpátaljára legalább annyit jártunk, mint a mai Magyarország területére. A határon túli, szellemileg is magukra maradt testvéreink nagyon örültek neki, hogy megtaláltak bennünket mint „szabad vegyértéket”, akikkel együtt lehet működni, akik szívesen meglátogatják a legeldugottabb településeket is. Mindig nagyon hálásak voltak evangéliumi üzenetünkért, amely Isten jelenvaló szeretetéről szól, újrakezdést és reményt hirdet. A lelkigondozói beszélgetések során feltárult előttünk, hogy az elmúlt száz év történelme milyen mély lelki sebeket ejtett a határon túli magyar közösségeken. De mindig éreztük azt is, hogy Isten erős és gyengéd szeretettel fordul az itteni emberekhez, hogy gyógyítsa őket. A kihelyezett TŰZ-evangelizációkon, missziós koncertjeinken, kurzusainkon számos paptestvérrel is együttműködtünk, így egyre több tapasztalatot szereztünk a plébániai keretben zajló missziós munkáról.
Egy másik nagyon jelentős szolgálati területünk az iskolai missziókon való részvétel volt. Ahogy országszerte növekedni kezdett a katolikus iskolák száma, úgy jelentett egyre nagyobb gondot az igazgatóknak a tanrendbe kötelezően beiktatott lelkinapok lebonyolítása. Az általános iskolák felső tagozatosaival és a középiskolásokkal nagyon nehéz bármit is kezdeni ilyen alkalmakkor. Számos pap és hitoktató örömmel biztosít lehetőséget külsősök számára. Az iskolai lelkinapok megtartása nagy feladat, hiszen a „kivezényelt” fiatalok nagy többsége számára az ilyen, tanítás nélküli iskolaidő nem más, mint lehetőség a „lazulásra”. Hozzájuk is közel kerülhetünk, ha az ő nyelvükön szólalunk meg, és személyes tanúságtételünkkel hitelesítjük üzenetünket. Nagyon nagy szerepe van a gitáros zenének, a daltanításnak, a közös éneklésnek. Hasznosnak bizonyult, hogy mondandónkat filmrészletekkel, vetített képekkel, rajzolt plakátokkal illusztráltuk, hogy játékokkal, csoportfeladatokkal készültünk. Az eszközök használata persze soha nem válhat öncélúvá. A puszta pajtáskodás a gyerekek számára is visszataszító. Mindennek az evangéliumi üzenet szeretetteli hirdetését kell szolgálnia, amihez mindig, nagy ellenszélben is ragaszkodtunk.
A budapesti plébániákkal a 2000-es évek elején erősödött meg a kapcsolatunk. Az első komolyabb meghívásokat akkor kaptuk, amikor egyre többet kezdtek beszélni a cigánymisszió fontosságáról. Hívtak minket a VIII. kerületbe utcai missziók, majd Alpha-kurzusok megtartására is, amelyek eredményeként egy máig is fejlődő roma csoport alakult meg közösségünkben. Az ő lelkigondozásukat mindenképpen plébániához kapcsolódva képzeltük el, hogy új testvéreink kezdettől fogva részesüljenek a nagy egyházhoz tartozás tapasztalatából. Ez a csoport, amely eleinte a Horváth Mihály téri, majd sokáig a terézvárosi plébánián működött, végül a Tömő utcai lelkészségen talált otthonra.
Komoly lehetőséget kaptunk akkor is, amikor az Esztergom–budapesti főegyházmegye plébániai missziós napokat kezdett hirdetni, és hirtelen hiány mutatkozott tapasztalt evangelizátorokból. Ekkor már Budapesten is egyre több kapu nyílt meg a számunkra.
A folyamaton végigtekintve mára már világos, hogy Isten mindvégig a határterületekre küldött minket. Logikus, hogy erre egy olyan közösséget használt, amely maga is marginális helyzetben működött. Mindez hosszú évekkel azelőtt történt, hogy Ferenc pápa meghirdette volna a perifériára szorult emberek felé kilépő egyház programját. Ez a tény nem bennünket igazol, hanem az elveszetteket kereső Jézus (Lk 19,10) szolgálatának örök igazságát.
(Folytatjuk.)
