A XX. század elején a katolikusok huszonöt százaléka élt Európán kívül. Mostanra megfordult ez az arány, huszonöt százalékuk él Európában. Ezt a változást is tükrözi az új bíborosok névsora.
A nyugati kereszténység legnagyobb veszélyét ma az egyre általánosabbá váló közömbösödés jelenti.
Az európai ember lassanként olyan szellemi-lelki pusztaságba jut, ahol többé nincs értelmük a vallási kérdéseknek. De ne feledjük a jezsuita Karl Rahner (1904–1984) szavait: „Számomra egyetlen ateista léte lelkipásztori kudarc, szerencsétlenség.” Ezért küldi Ferenc pápa a püspököket és a papokat az emberek közé, a perifériákra is.
Az elvált, polgárilag újraházasodott keresztényekkel kapcsolatban a bíboros egyes esetekben megengedhetőnek tartaná, hogy a hívők feloldozásuk után újrakezdhessék keresztény házaséletüket. Alapvetően azonban érvényben kell maradnia a házasság és a család katolikus értelmezésének. Meg kell találni az utat a törvényt mindenek fölé helyező rigorizmus (túlzott szigorúság) és az ellenkező véglet, a laxizmus (erkölcsi lazaság) között. A pápa nagyon jól látja ezt a problémát.
Kasper bíboros, aki már húsz évvel ezelőtt felvetette ezt a kérdést, nem tekinti saját diadalának, hogy a témát immár a Vatikánban is tárgyalják.
Ami a keresztény egységet illeti, Walter Kasper szerint mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy melyik egyház mit tekint egységnek. (KAP)
