Ha teológiai párbeszédbe akartam volna elegyedni Botival, én is nekiszegezhettem volna a kérdést: „És téged ki kért meg, hogy te legyél Jézus?” Hiszen ahogyan a zsinati szöveg mondja, „amikor könyörög és zsoltároz az egyház, Ő van jelen, aki megígérte: »Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.«”
Amikor Jézus sokformájú jelenlétéről beszélünk a liturgiában, arra a méltóságunkra gondolunk, amelyben más és más módon, de minden keresztény osztozik, legyen pap vagy hívő: Krisztus megváltó művének folytatására kaptunk hívást mindannyian, s az erre adott válaszunk elsősorban az istentisztelet történésében ölt testet. Hiszen ez történés: a Feltámadott cselekszik: ő keresztel, ő szól, amikor a Szentírást olvassuk, és az ő szüntelen imádságába kapcsolódunk bele, amikor közösen fordulunk az Atya felé.
Ha a liturgiát ilyesfajta történésként tekintjük, ezt hisszük, az ebben való részvételünket komolyan vesszük, akkor magatartásunk, testünk, jelenlétünk mintegy magától, oldottan, mesterkéltség és parancsszó nélkül lesz összeszedett, tiszteletteljes és imádságos, hisz tudjuk: rajtunk keresztül – legyünk hívek, papok vagy diakónusok – a Feltámadott cselekszik.
