– Hogyan képzeljük el az órákat?
– Az általános iskola alsó osztályától a gimnázium legutolsó osztályáig minden korosztálynak tartunk énekórát. Ilyenkor ott ül az egész iskola, több száz diák a tanáraikkal együtt. Kezdetben évente ötven iskolát látogattunk meg, azóta ezt a számot felemeltük hatvanra. Kilenc év gyakorlata már sok mindenre megtanított bennünket. Nem lehet tévedni, hibázni, hiszen a gyerekek kritikus közönség.
– Adnak visszajelzéseket?
– Természetesen. Az egyik legnagyobb ajándékot egy pufók kisgyerektől kaptam egy lakótelepi iskolában. Az énekóra után teljesen átszellemülten elindult felém, két kezét nyújtva, az egyikkel gratulált, a másikkal pedig egy kis zacskóban három darab háztartási kekszet adott át. Uzsonnájáról lemondva köszönte meg a koncertet. Ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes ezt a hivatást végezni. Természetesen egy gimnazista már másképpen hálás, máshogyan köszöni meg az élményt, de felé mást is közvetítünk. Annak a korosztálynak már azt is üzenjük, hogy egy kultúra részesei vagytok, örökösei és továbbadói. Ez pedig ajándék és felelősség.
– Mit látnak, mire van leginkább szükségük a mai fiataloknak?
– Hitre. Nagyon vonzó számukra, hogy látják rajtunk, mi valóban hiszünk abban, amit csinálunk.
– Bárhová elmennek, ahová hívják Önöket?
– Igen, ez az egyik elvünk. Az iskoláknak ez nem kerül semmibe, mivel a MOL támogatóként mögénk állt. Három évre be is vagyunk táblázva.
– Illúzió, hogy falun még tisztában vannak azzal, mi a népzene?
– Sajnos az. A faluból teljesen eltűnt a népzene.
– Mi ennek az oka?
– A városi gondolkodást is hibáztatom ezért. A városiak sok esetben lenézik a falut, a tájszólás a mai napig nevetség tárgya. Senki sem akar nevetséges lenni, ez is hozzájárul ahhoz, hogy a falu elhagyja régi szokásait. A világ megváltozott, nem látni, hogy lovas kocsival vinnék a menyasszonyt a lakodalomba, helyette autóval tülkölnek, elmennek az étterembe, és táncolnak a szintetizátoros zenére. Ez sajnos már Erdélyben is egyre több helyen így van. Leveszik a gyönyörűséges kalotaszegi szőtteseket a falról, és felteszik helyettük a kínai, naplementés plüss falvédőt. Még művelt városi körökben is sokan úgy tartják, hogy Bartók Béla azért dolgozta föl a népdalokat, mert azok önmagukban nem voltak elég jók. A zeneszerző észrevette a sárban a gyémántot, és lecsiszolta. Ez nem igaz, sőt épp fordítva volt. Bartók elragadtatottan írt a falusi énekesek, zenészek előadásmódjáról, a hallott dallamokról, csak abban a korban elképzelhetetlen volt, hogy városi tanult zenészek az eredeti stílusjegyekkel meg tudnák szólaltatni ezt a zenét. Bartók Béla nem feldolgozta a népzenét, hanem zseniális remekműveket komponált a népzene hatására.
– Ugyanakkor a népzenét éppen a városi fiatalok fedezték fel újra a XX. század második felében…
– Igen, ez volt a táncház-mozgalom, amelynek örökösei ma is életben tartják. A népi kultúrát megmentettük a mai életnek, de hogy miképpen lehetne visszavinni a faluba, azt nem tudom. A közösségi zene eredeti formájában sajnos még Erdélyben is eltűnőben van.
– A vidék teljesen elveszíti a saját kultúráját?
– A hagyományos élethez kötődőt igen. Mi az elmúlt rendszerben abban nevelkedtünk, hogy ami magyar termék, az többnyire rossz, hacsak nem exportra termelték. Ez a beállítódás mára sokat változott. Keressük a magyar termelői árut, a vidék ízeit, a magyar termék márka lett. Lehet, hogy egyszer a népzene, az a tudás, amely évszázadok alatt kristályosodott ki emberről, életről, világról, ugyanígy újra fontos lesz sokaknak, és nemcsak néhány városi vagy városból menekülő ember szenvedélyeként tarjuk majd számon. Hiszek abban, hogy a világ jó, csak nem a jó van az előtérben. A szellem halad előre, próbálják kiirtani, de nem lehet, mert csak az anyagot lehet elpusztítani. A népzene újjászületett a városban, talán visszakerül majd egyszer a faluba is, és újra segíti élni az embereket.
– Miben lehet segítségünkre a népi kultúra?
– Egyfajta viszonyulásban az élethez. Nem az a cél, hogy ugyanolyan házat építsünk, amilyenben a nagyapánk lakott. De ha megnézem a lényegét és meglátom mögötte a szellemet, az elgondolást, akkor annak a mintájára lehet építeni egy olyan XXI. századi házat, amelyben egészen biztos, hogy lesz közösségi tér, ahol elférünk, ahová behívhatjuk a vendéget. De beszélhetünk a népzenéről is, a népköltészetről is, amely a legbenső érzéseinkre rezonál, amelyeket mindannyian ismerünk, mint például az öröm, szomorúság, boldogság, gyász, szerelem, féltékenység, félelem. A zene gyógyít. A lelket tisztítja. A mi korunkban egy férfiembernek nem illik sírni. Ha sír, ráadásul nyilvános helyen, az a gyengeség jele. A temetésen sem sírnak a férfiak. Erdélyben sírnak. Ha mégsem indulnának meg a könnyeik, akkor jön a zenész, és olyat muzsikál, hogy a legkeményebb férfiember is sírva fakad. A zene szembesít a fájdalommal, de meg is gyógyítja azt. Természetesen zene nélkül is lehet élni. Kodály azt mondta: „A sivatagon keresztül is vezet út.” De ha tehetjük, miért ne járjunk inkább szép, virágos ösvényen?
– Ön vigasztalódik a zenével? Gyógyítja vele a lelkét?
– Igen, sőt az együttesben is sokszor megéljük, hogy tulajdonképpen nem is próbálunk, hanem csak úgy magunknak zenélünk, tisztítókúrát tartunk. Elemi szükségletünk, hogy muzsikáljunk egymásnak.
– Ez az, ami egyben tartja az együttest? Hiszen negyven évet ma a házasságok is alig érnek meg…
– Összetart bennünket a zene, és az, hogy hiszünk benne. De az is, hogy ennyi idő után is érdekesek vagyunk egymásnak. Sipos Misi például kimegy az erdőbe, gombászik, és az állatoknak muzsikál, figyeli, hogyan hat rájuk a zene. Nekem ilyen eszembe nem jutna. Én, mivel geofizikus is vagyok, beszélek nekik az űrkutatásról vagy az indiai gyógyításról, engem az érdekel.
– Milyen terveik vannak?
– A közös negyven évet a Sziget Fesztiválon egy koncerttel ünnepeltük meg, készítettünk belőle egy DVD-t, amely a karácsonyi vásárra megjelenő Muzsikás-könyv melléklete lesz. Népzenei és komolyzenei közönség előtt egyaránt fellépünk. Jövőre a genfi kamarazenekarral zenélünk együtt, a Szent Efrém férfikarral, az Amadindával, a Concerto Budapesttel. Jandó Jenő is gyakori vendégünk. Itthon pedig a Takács-vonósnégyessel lesz közös hangversenyünk. A népzenei koncertek is sorakoznak. Legközelebbi, nagyszabású fellépésünk a karácsonyi koncert lesz december 28-án a Művészetek Palotájában.
– Annyi világot bejártak, mit tapasztalt, mit jelent másoknak a magyar népzene?
– Keleti és nyugati füllel is hallgatható. Sok egzotikus népzene egy ideig izgalmas, mégis idegen marad a más kultúrában felnőtt emberek számára. A magyar népzene képes beépülni egy amerikai és egy japán életébe is. Tokióban létezik egy „kalotaszegi zenekar”, amely négy japánból áll. A prímása egyszer azt mondta nekem, azért fontos számára a magyar népzene, mert kell a japán identitástudatához. Olyan kincsünk van, amely még másoknak is segít „hazatalálni”.
