Laci barátom ragyogó tekintetét látva kértem, segítsen, hogy én is eljussak az Istennel való találkozásra. Szabadkozva hárította el: ebben még azért bizonytalan lenne „háromnapos keresztényként”. De szombaton szívesen elvisz abba a közösségbe, ahol vele is megtörtént. Válasza kétségbeejtett, hiszen még csak hétfő reggel volt. Még majdnem egy egész hét Isten nélkül!?
– Csak nyugodj meg, és addig is olvasd a Bibliát! – bátorított búcsúzásképpen. Amit nagy odaadással gyakoroltam is az elkövetkező napokban. Valami furcsa okból a Római levéllel kezdtem, amiből nem sokat értettem, de minden sorát élveztem.
Szombat délután egy nagyrészt friss megtérőkből álló, rendkívül lelkes közösségben találtam magam. Az életteli gitáros énekek és a tanúságtételek kifogyhatatlan sora még inkább megnyitott a hitre. Alig vártam már a pillanatot, amikor az új megtérők felé fordulnak majd, lehetőséget adva nekik, hogy egy imádságban tudatos döntéssel befogadják az élő Jézust. Végül az összejövetel vezetője néhány mondatban még egyszer összefoglalta az evangélium lényegét, és kérte, hogy a széksorok közül jöjjenek előre azok, akik készen állnak annak elfogadására. Szó szerint futottam előre. Ekkor lassan, nagy átéléssel közösen elmondtunk egy imádságot, ami körülbelül így hangzott:
„Mennyei Atyám, köszönöm, hogy megteremtettél, hogy szeretsz engem és velem voltál életem minden napján. Bánom bűneimet, amelyekkel gyakran megbántottalak, és kérlek, hogy bocsáss meg! Köszönöm, hogy elküldted hozzánk Fiadat, Jézust, aki meghalt értem a kereszten. Jézus Krisztus, hiszek benned, hiszem, hogy feltámadtál és élsz, hiszem, hogy te vagy a Megváltó és te vagy az Úr! Kérlek, lépj be a szívembe, és uralkodj bennem mindörökké. Áraszd ki bennem Szentlelkedet, tölts el engem az Atya szeretetével, tisztíts meg és szabadíts meg minden gonosztól! Ámen.”
Ezt az imádságot 1989. április 16-án, huszonhárom éves koromban mondtam el, mindenféle vallási előképzettség nélkül, az evangélium újdonsült hallgatójaként, laikus keresztények tanúságtételét hallva. Sokan úgy gondolták akkor is, hogy ez így túl felületes, így nem lehet megtérni, és különben is, hamar el fog múlni, mint sok más dolog, amiért egy fiatalember lelkesedni szokott. Hát nem múlt el. Hitem alapja ma is az a hitvallás, amit azon a bizonyos szombat estén tettem, több mint két évtizeddel ezelőtt.
Azon az estén nem éltem át megrendítő tapasztalatokat. A hit nyugalma, bizonyossága töltött el. Elhittem, hogy Jézus, aki addig szívem ajtaja előtt várakozott, igazat mondott, és visszavonhatatlanul életem része lett (vö. Jel 3,20). Abban is biztos voltam, hogy mint „új teremtmény”, „Isten gyermeke” megszabadultam a bűn, a halál, a gonosz lélek uralma alól, és beléptem egy eddig ismeretlen dimenzióba. A Szeretet-Istennel való bensőséges kapcsolat egyetlen hatalmas kalanddá tette életemet. Azon az estén, amikor nyugovóra tértem, még nem tudtam sokat a hitről. Mégis mindent tudtam: „A régiek elmúltak, íme, újjá lett minden!” (2Kor 5,17)
(Folytatjuk.)
