Rezi a Balaton-felvidék egyik – a sok közül az egyik – gyönyörű pontja. A vár maradványai ott magasodnak, dombok és hegyek ölelkeznek, s jó néhány pontról lelátni a tóra. Kiss László plébános atyával mi, az úgynevezett középnemzedékhez tartozók összekacsintunk. Nekünk mást is jelent Rezi: katonai szolgálatunk idején éppen itt volt a hegyi kiképzés egyik jól ismert helyszíne. László atya is megismerte az itteni viszonyokat, majd azt említi, a laktanyának mára nyoma sem maradt. Pedig, teszi hozzá, egészen szép ifjúsági táborrá alakíthatták volna át.
Ennyit a múltról, amely persze sosem lezárt múlt, mint a plébánia-turistaház története is jelzi. Azért választották Laky Demetert névadónak, hogy a mai fiatalok, belépve az ajtón, egyúttal a velünk élő régebbi históriából is ízelítőt kapjanak. Jeruska János plébános itt bújtatta azt a két keszthelyi premontrei szerzetest, gimnáziumi tanárt, akik az 1848–49-es szabadságharc idején aktívan támogatták a függetlenségi mozgalmat. Persze – mint László atya fölidézi a történetet – besúgók abban a korban is akadtak, s Haynau uralma idején Laky Demetert és Sebessy Károlyt innen hurcolták el hosszú, várbörtönben letöltendő fogságra. Elfogták Jeruska plébánost és a falu bíráját is, őket aztán egy hét múlva szabadon engedték.
„Nem nyereségre törekszünk – magyarázza László atya –, elsősorban a ház hasznosítása lebegett a szemünk előtt; legalább annyi bevételt hozzon, amennyiből fönntartható.”
Tafotáné Cserép Gabriella a „ház szíve”, de – mint mondják – az egész falunak gondját viseli. Művelődésszervezőként dolgozik az önkormányzatnál, s ötlete nyomán a ház gondozásában a közhasznú munkások segítenek, megművelik a plébánia kertjét. Jelentős terület, közel kéthektárnyi, s mindenütt rendezett ágyások. Amit itt megtermelnek, az önkormányzati konyhára kerül, ahonnan a közintézményeket és a rászoruló időseket látják el meleg étellel. Így mindenki jól jár: munkát biztosítanak, ugyanakkor a terményeket helyben használják föl.
Régi hagyományokat is fölelevenítettek, mint a Vince-napi ültetvényáldást, aztán a Szent Márton-napi ünnepséget, de a ház rendszeresen helyet ad bibliaóráknak is; nemrégiben pedig előadássorozat hangzott el az egyházi ünnepek kialakulásáról. S aki nem jut el a házba, a helyi televízió segítségével követheti nyomon a programokat.
Cserép Gabriella a jövőről is beszél: szeretnék a kertet bekeríteni, egyes részeit parkosítani. Szabadtéri kemence építését tervezik, amely körül kellemes környezetben, szabad levegőn múlathatják az időt a betérő vándorok. S ha úgy kívánják, bármerre indulva gyönyörűségbe „botlanak”: kényelmes járótávolságra a Tátika, a rezi vár, odébb Sümeg, a másik irányban Hévíz és Keszthely, s természetesen a Balaton.
Szeretnék bemutatni vendégeiknek a vidéki élet – ma ismét fölélesztésre váró – valóságát: ha legközelebb arra járunk, nyilván bepillanthatunk már az állatok közé is (a városi gyerekek nehogy azt gondolják, a tehén feltétlenül lila és a disznó kétlábú jószág), s talán addigra az öntözőberendezés is elkészül. Nagy szükség van erre, mert amikor ezeket a sorokat írom, hiába volt csapadékos a tavasz, errefelé éppen egy hónapja nem esett egyetlen szem eső sem.
Harmincan találhatnak itt szállást, a kétágyas mellett nagyobb, csoportos szobákban. Jönnek is az osztályok, s mint Gabriella hangsúlyozza, mindenki számára nyitottak, s a vonzerőt a felsoroltakon túl mérsékelt áraik még inkább fokozzák. S ha többen vannak, mint amennyit a ház be tud fogadni, sátorozásra is van lehetőség a völgyre tekintő kertben. A plébánia – mai formájában – nemcsak turistaház, hangsúlyozza László atya, hanem a település közösségi házának is számít. Gabriella hozzáteszi, tavasztól őszig működnek rendszeresen, telente csak alkalmanként adnak otthont egy-egy rendezvénynek.
A takarékossági szempont érthető.
Elsétálunk a XIV. századi alapokra épült szép templomhoz. Emitt a régi, a hévízi plébániatemplom ellenben korunk stílusát hordozza, amelyet – Márfi Gyula érsek távolléte miatt – Szendi József nyugalmazott érsek szentelt föl 1999-es elkészülte után. A rezi templom melletti temetőben László atya rendbe hozatta Endrődy József egykori plébános sírját, aki a XIX. században alapítványt hozott létre a falu szegényeinek megsegítésére. Jeruska János nem messze nyugszik onnét, az ő életéről megtudjuk még, hogy az 1855-ös kolerajárvány idején testileg és lelkileg gondozta a betegeket, mégsem kapta el a szörnyű kórt.
A régi, homokkőből faragott sírköveket László atya összegyűjtette, s a templomkert falába építve őket szép kőtárat, úgynevezett lapidáriumot hozott létre. Hatalmas hársfa nőtt a templom fölé, félő volt, hogy egy viharban a tetőre zuhan. Kivágták, de vastag törzsét néhány méter magasan meghagyták. Az évente ismétlődő rezi művésztábor egyik fafaragója ugyanis megjegyezte: de szép szobrot lehetne alkotni belőle. Mire László atya azt mondta: „Legyen Mindszenty!” Idén augusztusban lát neki a mester a munkának.
Elnézem a súlyos törzset: néhány helyütt friss hajtások indultak meg rajta. S ha szobor lesz, kérdem, mire László atya felnevet: „Akkor majd Mindszenty zöldell!”
S értjük ennek átvitt értelmét. Mindszenty bíboros nem szobor, hanem hitében, szellemében eleven életpélda, amely újra és újra életképes, friss hajtásokat hoz.
Fotó: Cser István
