Még a XIX. században is sok helyen csak növényi ételt fogyasztottak, még tejterméket, állati eredetű zsiradékot és tojást sem ettek. Húsvét vasárnapján azután örömmel vitték az emberek az ünnepi ételekkel megrakott kosarakat a templomba, hogy ott a liturgia keretében megszenteljék azokat. S e húsvéti ételek hagyománya még ma is meghatározza, mi kerül az ünnepi asztalra. A húsvéti étkezés eredetileg az utolsó vacsora felidézése volt a családokban, hiszen nagypéntek gyászában és szigorú böjtjében ezt nem tehették meg. Ezért is tartották fontosnak, hogy ezeket az ételeket megszenteljék, mert velük, sőt bennük Jézust látták vendégül az otthonokban – ugyanakkor a szentelés megóvta az embereket a farsanghoz hasonló tobzódástól, a falánkság bűnétől is. A húsvéti étel – népi nevén, a kókonya vagy pászka – hagyományosan bárány vagy sonka, tojás, kalács és torma, de sok vidéken tettek a templomba elvitt kosárba vajat, sajtot, sót, vizet vagy bort is. Természetesen mindegyik szimbolikus jelentést is hordoz, hiszen az ünnepi lakoma egyben paraliturgikus cselekmény is volt. A húsvéti bárány – a zsidó-keresztény hagyományokban kezdetektől – az ünnep áldozati étele, Krisztus-szimbólum. Ezért vonatkozott rá a csonttörés tilalma, ami azután a bárányt helyettesítő sonkára is érvényes volt. A paraszti élet gazdasági rendje miatt ugyanis igen hamar felváltotta a sonka a frissen leölt bárányt a húsvéti asztalon.
A másik elmaradhatatlan ünnepi étel a tojás, amely egyrészt gyakorlati okokból meghatározó része az ünnepnek – hiszen eredetileg nagyböjt alatt nem ettek tojást, így sok összegyűlt – másrészt archaikus jelkép is. Ahogyan a csirke feltöri a tojáshéjat, úgy törte át Krisztus is a sziklasírt. Egy másik magyarázat szerint a tojás fehér része Jézus isteni, sárgája emberi természetét, a héj a keresztfát, a piros festés pedig az Úr kiontott vérét jelképezi. A tojásajándékozás szokása is e szakrális jelentésben gyökeredzik, hiszen eredetileg a keresztszülők adtak tojást lelki gyermekeiknek, hogy a feltámadás örömhírére emlékeztessék őket.
A húsvéti kalács még azokban az időkben is fehér lisztből készült, amikor még a fehér kenyér ritkaságszámba ment. A hagyományosan koszorúvá formált kalács ugyanis Jézus dicsőséges koronája, amelyet az Atyától kapott. Az ünnepi asztal ételei ugyanakkor nemcsak szakrális jelentéseket hordoztak, de összefonódtak a pogány gyökerű hiedelmekkel is. Az ételek minden morzsáját, a csontokat és a tojáshéjat is megőrizték, hiszen különleges erőt tulajdonítottak nekik. A földbe szántva vagy az állatoknak adva a jó termést biztosították, a kútba dobva vagy a gerendák közé rejtve a rontás, a természeti csapások ellen védtek. A torma és a só ősi gonoszűző szerek, melyek a betegségek ellen védtek. Mindemellett arra is nagyon vigyáztak, kikkel ették a húsvéti tojást, hiszen úgy tartották, ha baj történik, eltévednek – talán az élet rengetegében -, csak az illetőre kell gondolni, és hazatalálnak. Számtalan népi hiedelem élt a húsvéti ételekkel kapcsolatban, de ezek is mind abból a bizonyosságból táplálkoztak, hogy ezek a szentelmények a halál felett győzedelmeskedő Jézust hordozzák. Hiszen – ahogyan a XVI. századból fennmaradt Sándor- kódex írója megfogalmazta – „A kókonya önnönmaga Úr Krisztus, Isten és ember…”
