Ültetted magadnak, tisztán, mint
egy műtőasztal, és liliom szökött szádból,
hallom, befedi az eget!
Fényt forognak agancsos fák ott fenn a hegyen,
jaj, szédült bujdosásod csupa erosz és bóbita,
hova mondjam, bálvány vagy, süket és jeltelen,
áhítat, kegyelem! – Milyen olajtól fénylő, mézzel
töltött, fahéjban forgatott szavak!
Hátadra könnyen csorgatott, elixír szavak.
De a száraz déli verőben összébb szikkad
minden csont, velő, míg az árnyék fél
glóbusz-naggyá apad, na, akkor ágál
rost, enzim és test-való egész garmadája.
És nincs föltámadás ebből a vérpokolból,
mintha szárnyakat eresztene a szoba,
emelne magasba, egymást így sose néztük,
csak kegyetlenül egy irányba,
virrasztva-várva az Érkezőt.
Csepcsányi Éva (1985) Budapesten élő költő,
a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola
végzős hallgatója