A püspöki feladatok ellátása mindig több erőt kíván, mint amennyivel az ember rendelkezik. A kenyérszaporítás történetében találtam útmutatást a magam számára. Az apostolok, látva a Jézust hallgató nagy tömeget, aggodalmaskodni kezdenek. Különösen akkor ijednek meg, amikor azt az utasítást kapják, hogy „ti adjatok nekik enni!”. Hogyan, hiszen csak öt árpakenyér áll rendelkezésünkre? – kérdezik. Ismerjük a folytatást: Jézus szavára a szétosztott kenyér elégnek bizonyult. Az én emberi képességeim a rám bízott feladathoz képest csak annyit jelentenek, mint az öt árpakenyér az ötezer embernek. De ha Jézus kezébe teszem azt, amivel rendelkezem, s ha az emberek befogadják, akkor már elég az üdvösségre. Így tekintettem a feladatomra is: ha a szolgálatomat az adakozás készségével és bátorságával igyekszem ellátni, a többit pedig Istenre bízom, akkor eredményes lesz a munkám.
– Menyire tud figyelmet fordítani az egyházmegye azokra, akik a legjobban rászorulnak a segítségre? Jut rájuk idő, energia és pénz?
– Nemcsak az anyagiak hiánya teszi kiszolgáltatottá az embert, ezért segítséget sem csak az anyagiak jelenthetnek. Az egyházmegye életének szervezése során először is megalapítottam a karitászt. Az volt a célom, hogy lehetőleg minden plébánián legyen egy-egy csoport. Ezek adományokat gyűjtöttek, és próbáltak segíteni a rászorulókon. A mai napig szép munkát végeznek. Természetesen nincs elég pénz, idő és energia mindenre, de nem is ez a legfontosabb. Ahol jelen van az együttérzés a másik ember sorsa iránt, és adott az adakozás készsége, ott segítünk a szegényen, de segítünk a gazdagon is. Az egyház karitatív munkájának ilyen értelemben jel szerepe van. Megmutatja, miként kell használni az anyagiakat, és rámutat az egymásért érzett felelősség fontosságára is.
– A püspökszentelési szentmisén beszédét többek között azzal kezdte: „Különösen azért adok hálát Istennek, hogy megajándékozott a hivatás kegyelmével a katolikus egyházban.” Mit jelent az Ön számára a hivatás?
– Meggyőződésem, hogy minden hivatás Isten gondolata az életünkről, és akkor lehetünk „sikeresek”, ha ezt megtaláljuk és teljesíteni tudjuk. Ajándéknak tartom, hogy a katolikus egyház papja lehetek. Ez nekem biztonságot ad, és táplálja a felelősségemet.
– Hogyan tekint vissza az eltelt húsz évre? A semmiből teremtette meg az egyházmegyét, vagy csak át kellett szerveznie?
– Volt átszervezési feladat is, de építeni is kellett. A plébániai rendszer természetesen működött, de azok az intézmények, amelyek az egyházmegye központi vezetéséhez szükségesek, nem voltak adottak. Helyet kellett keresni a püspökségnek – ezt egy régi iskolaépületben hoztuk létre – és a központi hivataloknak is. Nem létezett olyan intézményünk sem, amely a hitoktatók továbbképzését el tudta volna látni, ezért építettük fel Nyíregyházán a lelkipásztori intézetet. Sok kistelepülésen és a városok külső területein nem voltak templomok, ezért tizenöt év alatt mintegy húsz templomot építettünk fel. Az egyházmegye alapításával esett egybe a katolikus iskolarendszer országos megszervezése. Minden iskolatípus működik nálunk is. Nem arra törekedtünk, hogy sok iskolánk legyen, inkább a kiváló minőség biztosítása lebegett a szemünk előtt. Szerintem ezt sikerült is elérnünk.
– Ezen a területen sok görögkatolikus, református és evangélikus is él. Hogyan valósul meg az ökumené? Miben tudnak együttműködni?
– Ez a sokszínűség egyszerre jelent számunkra adottságot és kihívást. Országos összehasonlításban nálunk valóban sokszínű a vallási térkép. Sőt, mi, katolikusok kisebbségben vagyunk. Ebből természetesen adódnak nehézségek is, de ha egészséges verseny alakul ki a felekezetek között, az minden közösségnek javára válhat. Ilyen értelemben gondolkodom az ökumenizmusról is. Fontos megismerni egymást, tisztelni a másik értékeit, s aztán ezek mentén haladva keresse ki-ki azt, hogy miként válhat jobb kereszténnyé. A vallás iránt érdektelen, nemegyszer ellenséges társadalomban nem engedhetjük meg magunknak, hogy rontsuk egymás hitelét. De az sem segít, ha valamiféle vallási relativizmust képviselünk, mondván: minden vallás jó, és nem merjük képviselni, megosztani egymással az értékeinket. Ez csak a vallási közömbösséget táplálja. Az egységkeresés célja Jézus Krisztus, ezért minden, ami hozzá vezet minket, egymáshoz is közelebb visz. Az egyházak ökumenikus gyakorlata a társadalomnak is példát adhat, javára szolgálhat. Úgy érzem, hogy az elmúlt húsz évben voltak ezen a téren szép eredményeink.
– Miként tekint püspök atya a jövőre? Mi az a terület, ahol még sok az elvégzendő munka?
– Amikor az ember a múltat értékeli, elért eredményeit számba veszi, egyre világosabban tűnnek fel előtte a további feladatok. Úgy érzem, lelkipásztori munkánk hatékonyságán kell javítanunk, hogy híveink vallásosságát el tudjuk mélyíteni. Mert azoknak, akik az élet igazi értelmét keresik, csak egy elkötelezettebb, öntudatosabb keresztény magatartás képes alternatívát mutatni a szekularizált világban. Fontos feladat, hogy a fiatalabb nemzedékek hiteles vallásossággal találkozzanak. Ezen a téren a jövőben is nagy szerepük lesz a keresztény családoknak és az egyházi iskoláknak.
