A mai feszítő-uszító légkörben hasznos történelmi lecke lehetne a magyarok ellen – minden magyarok ellen – forduló indulatvadászoknak. A kerektemplomot a tihanyi bencések látják el, valaha ők építették ki a gyógyfürdőtelepet, amely ma ismert szívkórházként működik. A plébániatemplomot a helybéliek – építőanyaga után – vörös templomnak nevezik (a közeli református megjelölése: fehér). A kéttornyú istenháza felé haladva – megint csak történelmi lecke – Szekeres Mária neve kívánkozik elő. A hitoktatónő innen tűnt el nyomtalanul 1972-ben. Annyit lehet csak tudni, hogy rendőrök jöttek érte templomi hittan idején, amikor a plébános temetés miatt távol volt. Hogyan történt, miért történt? – a kommunizmus állítólagos bukása után huszonhárom évvel sincs rá válasz.
Amikor Gyűrű Géza atya (kanonok, 1991 óta a Veszprémi püspökség, majd 1993-tól az érsekség általános helynöke) 1983-ban, harminc esztendeje ide került plébánosnak, már nemigen beszéltek Szekeres Mária eltűnéséről. Oka a közmondás egyszerűségében keresendő: a félelem nagy úr. De legalább mi ne hagyjuk érdektelenségbe fojtani a múltat.
Füred hosszú ideig – nemcsak az említett menekülés miatt – reakciós helynek számított 1945 után. Olyannyira, hogy az ötvenes években szinte ára sem volt itt a telkeknek, ingatlanoknak, mesélte régebben Magyar László református lelkész. Őt is hívták, telepedjen le itt – de gyülekezete másutt tartotta. S a reformátusok említése nem véletlen. Korábban a település lakói között többségben voltak, mára megváltozott a helyzet: a mintegy tizenkétezer lelket számláló városban (az alkalmi nyaralókat nem számítva) hat-hétezer katolikus él, s mint Géza atya mondja, legalább ezerkétszázan rendszeresen gyakorolják hitüket. Jó ezt hallani, nemcsak azért, mert ez arányában meghaladja az országos – mintegy tízszázalékos – átlagot, hanem mert sokéves személyes tapasztalatom azt mondatja velem: a mai magyar társadalomban a két „összeölelő” réteg, a háborítatlanságát legalább még részben őrző vidéki-paraszti lakosság és a valóban értelmiséginek nevezhető diplomás réteg áll biztos lábakon erkölcsi és világnézeti szempontból. (S mintha ez utóbbi réteg erősödne-gazdagodna inkább.) Ők adnak (adhatnak) mintát a köztes, bizonytalan többségnek. Ami – egyszerűsítve – úgy jelenik meg a vasárnapokon: ha x. vagy y. rendszeresen ott ül a templomban, akkor abban lehet valami! Füreden – a magam tapasztalata alapján is – tetten érhető ez. S ne szégyelljük: nem baj, ha valaki először talán azért megy el, mert „ha egy olyan nagy ember…” nem mulasztja el a szentmisét, vagy a másik nemzedékek óta látja a szomszédot, akinek nem számít a nyári hőség, akkor is „ünneplőben van dolga Istennel”.
Géza atya ideérkezése után jó húsz évig egyedül, káplán nélkül látta el a szolgálatot. 2006-ban került mellé Dasek Viktor atya, s másfél esztendeje Berkes Péter kisegítő lelkésznek. Viktor atya történetét a következőképpen meséli plébánosa: helynökként éppen a Veszprémi érsekségen tartózkodott, amikor felkereste valaki azzal, hogy a Felvidéken (Szlovákiában) él egyik rokona, aki pap szeretne lenni, de szlovák szemináriumba – mondván, elég magyar pap van, újabbra nincs szükség – nem vették fel. S mivel a rokon Veszprémben élt, abban kért segítséget, hogy a fiú ott végezhesse el a szemináriumot. Így vette fel Márfi érsek a tehetséges fiút. Géza atya ettől kezdve kísérte Dasek Viktor életét. Az újmisés pap szónoka lett, később az ifjú lelkipásztor Füredre került káplánnak. Nem találkozom vele, mert rövid időre éppen hazautazott szülővárosába, Kassára.
Hittanóráról érkezik Berkes Péter atya. A vörös templom melletti, a klebelsbergi időkben alapított, piros iskolának nevezett épületben lakik, a templom mellett. A ház szépen felújított formában – megosztva az önkormányzattal – közösségi eseményeknek ad helyet. A templomot 1927-ben szentelték fel, ekkor alakult a plébánia a nagy hírű Luttor Ferenc prelátus vezetésével, aki a következő évben Rómába került, bár idehaza püspök várományosként emlegették – meséli Géza atya.
Péter atyát 2011. június 17-én szentelték – „ez a dátum talán még születésnapomnál is fontosabb” – hangsúlyozza. Viktor atyához hasonlóan hetente tizenegy hittanórát tart, de szerencsére ez is kevés lenne három nagyszerű hitoktató nélkül. Aradiné Steiner Erika egyúttal a plébániai ifjúsági csoport, a felső tagozatosok lelkesítője, összetartója. Az ifjúsági kórust a másik hitoktató, Rábaközi Rita vezeti. Édesapja, Rábaközi János az egyházközségi képviselő-testület elnöke. A harmadik hittanárnőnek a napokban született meg harmadik gyermeke. Éppen arról beszélgetünk Péter atyával a közösségi ház udvarán, hogy az idegenforgalom sajátos megoldásokat igényel a pasztorációban, amikor négy kerékpáros gurul mellénk. Lengyel fiatalok, akik tudni szeretnék, mikor lesz szentmise a templomban.
A közösségi ház mögött magasra emelkedik a májusfa. Rajta embermagasságban színes szalaggallér. „Az elsőáldozók szalagjai: mindenki egy lélekből szóló fohászt kötözött fel.”
Az országos jelenség itt is gond: nyolcadikos korukban bérmálják a fiatalokat, s ezzel mintha „kibérmálkoznának” az egyházból, „utána nehéz megtartani őket”. Talán emiatt nem sikerült a rendszeres hitoktatást elérni a gimnáziumban.
Közben eszembe jutnak Géza atya szavai, amikor arról beszélgettünk, hogy a szívkórházban is a plébánia látja el a szolgálatot. A kezdetekről ezt mondta: „Első éveimben puhatolództam a kórházigazgatónál: szeretném, ha megengedné a szentmiséket. Nagyszerű ember volt, mint a kórházban oly sokan, azonnal beleegyezett, de közölte, meg kell kérdeznie »odafent«. S négy-öt nap múlva érkezett a válasz: szabad misézni!” Azóta is minden szombat délután szentmisét mutatnak be a kórház nagytermében. Egy-egy alkalommal talán százan is részt vesznek rajta. S lehetőség nyílik gyónásra is. „Itt nyugodtan leteheti mindenki a bűneit” – amelyeket talán már évtizedek óta vonszolt magával (vagy a bűn vonszolta őt). Sokan itt térnek meg – itt térnek vissza.
Géza atya hosszú lelkipásztori élete tapasztalatával mondja: „Örülnünk kell, ha egy család megteszi az első lépést, s megkeresztelteti gyermekét… aztán a többi a Jóisten kegyelme.” Csodálkozom, az idős lelkipásztor honnan meríti a fizikai erőt a plébánia vezetéséhez. „Bizony, kell a frissítés” – mondja sejtető, ugyanakkor megnyerő mosollyal.
A Jóisten kegyelme – ami működik, akárhogyan erőlködik is a korszellem. A Radnóti általános iskola első osztályában szeptemberben két hittancsoport indul, a református iskolában (ahol a diákok többsége katolikus, szép példázataként az ökumenének!) ugyancsak több mint húsz elsős jár majd katolikus hittanra.
Péter atya megerősíti, amit másutt is hallani: a szülői minta meghatározó a gyerekek vallási életében. Én meg arra gondolok: lehet, hogy még nemzedékek kacskaringóznak bizonytalanul, de előbb-utóbb majd ráébrednek: isteni realitás nélkül tébolyítóan reménytelen lenne az élet.
Fotó: Elmer István
