Tarkovszkij egyik legszebb filmjében egy mező kellős közepén, egy hatalmas nyírfa tövében fekszik egy kisfiú, nézi a levelek mögül elő-előbújó kéklő eget, majd halkan megszólal: „Az Ige testté lett” (Jn 1,14). A szavakat csend követi, s aztán kérdések, mindig ugyanaz: „Miért, apa?” Ülök az evangélium előtt, és csak kérdések és kérdések születnek bennem. Már az első mondatnál elakadok: „Amiképpen Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, akképpen kell fölemeltetnie az Emberfiának is, hogy mindaz, aki hisz, annak örök élete legyen őbenne” (Jn 3,14).
A fölemelés hasonlatát értem. Az is felfogható számomra, hogy a könyörgő, hittel teljes rátekintés gyógyulást hoz: a halálos, a vergődő mérgezettségből, a bűn állapotából az isteni életteljesség, az egészség, a kegyelem állapotát. És itt meg kell állnunk? A megölt, s karóra húzott förtelmes és undorító kígyó képe és a keresztre emelten fölmagasztaltatott Emberfia képe – amely nem kevésbé nehéz látvány – már nem része a hasonlatnak? A kettőnek nincs köze egymáshoz? Lehet. A számtalan magyarázat, amit erről az evangéliumról olvastam, itt megáll. Hallgat e két kép összefüggéséről, egybetartozásáról. Mégis, bennem, az én belső filmvásznamon, akárhogy tiltakozom ellene, akármennyire is elviselhetetlen, mégiscsak egyazon filmkockán, egybefényképezetten jelenik meg az ártalmas kígyó és az ártatlan Bárány fölfeszített alakja.
Miért? Nem azért-e, mert Istennek – a Szent Fia megtestesülésében kinyilvánuló – szeretete kiárad a jókra és a gonoszokra egyaránt (Mt 5,45)?
Kellett, hogy Jézus, az Atya szeretetének ajándéka (Jn 3,16), aki által Isten maga áldozza föl értünk önmagát, a végsőkig elmenjen szeretetében, s ő a „végsőkig ment el szeretetében” (Jn 13,1), magára véve nemcsak az ártatlan sorsát, hanem a bűnösét is (Ef 2,14-18). Magára veszi a bűnös külső és belső bűnhődését.
Belsőleg megszenvedi az Istent elhagyó bűnös istentelenségét, elhagyatottságát (Mk 15,34). Bűntelenül bűnné lesz értünk (2Kor 5,2). Ő, az áldott „átokká lesz értünk” (Gal 3,13). Krisztus áldozata egyszersmind a bűn magára vállalása (1Pét 2,24). Így lehet megtagadhatatlan közbenjáró értünk az Atyánál.
Azzal, hogy a „gonosztevők közé számították” (Lk 22,37; Jn 18,30), s így is bántak vele, egy lett közülük. Ma senki sem állhat úgy a sarokban vagy térdelhet a csillagon, vagy raboskodhat a Csillagban, hogy Jézus ne lenne vele, akár tud róla, akár nem, megköszöni, vagy nem.
Ha tud róla, ha megköszöni, az neki, a raboskodónak, az elítéltnek nagy vigasztalás. De az is igaz, hogy Jézus, az ártatlan elítélt, egy minden ártatlan elítélttel, akár tud róla, akár nem, megköszöni, vagy nem. Ha tud róla, és megköszöni, az a bilincsek között is nagy örvendezés forrása (Fil 4,4-5).
A fölszegezett kígyó és a fölszegezett Bárány egy hasonlatban? Bűnös és ártatlan együtt a megfeszített Krisztus szeretetében? „Az Ige testté lett. Miért, apa?” – kérdezi a kisfiú. Lásd! Azért az Országért, amelyben megvalósul a prófétai jövendölés: „A kisgyermek a vipera fészkénél játszik” (Iz 11,8). A Bárány győzelme a kígyó felett!
