Liturgia: Nagyböjt közepe – A Laetare-vasárnap kapcsán

A negyedik vasárnap stációs temploma Rómában egészen régóta a jeruzsálemi Szent Kereszt-bazilika (Santa Croce di Gerusalemme), amelyben a kereszt ereklyéit őrizték. A vasárnap szövegei (különösen az introitus) Jeruzsálemre utalnak, ezért is ment a pápa ide misézni ezen a napon. Az örvendezés egyik oka a nagyböjt közepe, de nemcsak azért, mert a böjt felén túl vagyunk, hanem előre vigadunk a katekumenekért, akik hamarosan beléphetnek a mennyei Jeruzsálembe, hiszen Isten országának tagjaivá válnak. Az örvendezés a templomon kívül is megjelent a nép sokféle ünneplésében. Ennek liturgikus nyoma a X. századtól a pápai rózsaszentelés.

Eredetileg Bizáncban a harmadik nagyböjti vasárnapon köszöntötték és virágokkal díszítették a szent keresztet. Ezt a szokást Rómában meghonosítva a pápa a Szent Kereszt-bazilikába ment, és ott a kereszt ereklyéhez egy aranyrózsát tett, amelynek közepében illatszer volt. Ezzel akarta a kereszt előtt ugyanazt a szolgálatot elvégezni, amelyet Mária Magdolna tett, amikor illatszerrel mosta meg Jézus lábát. IX. Leó pápa (1049-ben) pedig a fájdalom és győzelem helyének nevezte a keresztet ezen az ünnepen. A rózsáról a XIII. században a pápa katekézist tartott a népnek, a kezében tartva az aranyrózsát. III. Ince pápa (1198-1216) örvendezésünk képéül állította a rózsát, amint annak színében szeretet, illatában öröm van, színe gyönyörködtet, illata pedig pihentet. III. Honorius pápa (1216-1227) a rózsa színéről értekezve elmondja, hogy abban két szín van: a fehér és a vörös. A fehér Krisztus ártatlanságához és szüzességéhez illik, a vörös pedig a rá váró véres halálhoz. A két szín együttese tehát felkészít a húsvét ünneplésére. Még ha szigorúbb színvilághoz szokott szemünknek gondot is okozhat az e vasárnapon előbukkanó rózsaszín, a fentiek ismerete bekapcsolhat abba a nagyobb, szimbolikus gondolatkörbe, amelyben mindez kialakult.