Szentírás-magyarázat: Van-e szavunknak aranyfedezete? Nagyböjt negyedik vasárnapja – Jn 3,14–21

Ez az ő „órája”‘, ez az az óra, amikor minden beteljesedik, amikor megdicsőül az Emberfia, és Isten is megdicsőül benne. Amikor majd felmagasztalnak a földről, akkor megtudja a világ, hogy „én vagyok” – mondja Jézus. Amikor felemelnek, akkor majd mindeneket magamhoz vonzok.

Isten dicsősége nem az arany ragyogása, nem siker vagy taps, nem valami olyasmi, amit ő kívülről kap. Isten dicsősége az ő létének súlya (ezt jelenti a héber dicsőség – kabód – szó). Isten dicsősége a létéből árad: lényének kiáradása. A kereszt néma prédikációja, ahol a lényét, önmagát adta oda a világ életéért, ez az ő megdicsőülése. Itt ragyogott fel szeretetének fénye.

Így kellene, hogy legyen a mi életünkben is. Az igazi dicsőség nem kívülről árad az emberre. Nem a taps, a sikerek, a győztes csaták, a pénz adta hatalom tesz igazán naggyá valakit. Tetteink, hiteles, odaadott életünk ad igazi súlyt lényünknek. Leginkább pedig a nehéz pillanatok: amikor áldozatot követel a hűség, az igazság melletti kiállás. Leginkább a kereszt órái mutatják meg, van-e mélysége a szeretetünknek, hogy milyen mélyre eresztettük gyökereinket. A kereszt órái tárják fel lényünk legmélyét, ekkor ragyoghat fel egészen egy ember nagysága, önzetlensége, hite.

Mennyire hiányzik igen sok politikus és vezető életéből ez a fajta hitelesség! Mennyire nincs a rengeteg elhangzó nyilatkozatnak aranyfedezete! Pedig vezetni annyit jelent, mint utat mutatni, „emelni" a ránk bízott közösséget, és ezt csak az tudja megtenni, aki maga is ezen a helyes, gyakran meredek úton jár, aki maga is „emelkedett”. Mennyire szükségünk lenne ilyen hiteles vezetőkre.

A szenvedés, a jóért meghozott áldozat ad igazán hitelt a szavainknak, az életünknek. A szenvedés tanítja meg az embert igazán szeretni, együtt érezni. Aki sohasem volt komolyan beteg, az valószínűleg az egészségesek lendületével és magabiztosságával megy el egy-egy betegágy mellett. Talán odavet egy-két szót, de nem jut eszébe, hogy megigazítsa a párnát, hogy hozzon egy pohár vizet. Aki tudja, mi a szenvedés, az le fog ülni a betegágy mellé, megfogja a beteg kezét, együtt érezve hallgatja a szavait.

Egy fiatal énekesnő szerette volna elénekelni a híres Verdi opera, az Aida főszerepét. A rendező azonban azt mondta neki, hogy valami még hiányzik a hangjából. Évekkel később meghalt az énekesnő kisfia. A rendező ekkor kérte fel őt a főszerepre…

A szenvedések olyanok, mint a szegek – mondja Simone Weil -, melyek a valósághoz szegeznek minket. Elfújják az addigi felszínességünket, és elvezetnek a mélybe, a Valóság szívéig.

Milyen gyönyörű az önfeláldozó, önzetlen édesanyák arcán ragyogó szelíd, különleges fény! Ez a fény az odaadott életük ragyogása.

Mennyire szükségünk lenne hiteles vezetőkre, akiknek a szavai mögött van aranyfedezet! Ám a mai vasárnapon azt is kérdezzük meg önmagunktól, kedves testvérem, hogy a mi életünk mennyire hiteles, odaadott élet? Mennyire sugárzik belőlünk a kereszt titokzatos, szelíd fényessége?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..