Minden perc csoda

Sok­szor úgy va­gyunk je­len a kör­nye­ze­tünk­ben — akár bu­szon uta­zunk, akár ha­za­fe­lé sé­tá­lunk az ut­cánk­ban —, mint­ha sen­ki­hez sem­mi kö­zünk nem len­ne, vagy nem sze­ret­nénk, hogy le­gyen. Pe­dig szük­sé­gük le­het ránk a kö­rü­löt­tünk élők­nek, sőt ne­künk is szük­sé­günk van rá­juk, ak­kor is, ha nem érez­zük. Csu­kás Ist­ván a vi­lág leg­bol­do­gabb em­be­rei kö­zé so­rol­ja ma­gát — ta­nul­junk tő­le! De­rűs, me­sé­lő­ked­vű em­ber a hét­köz­nap­ok­ban is, nem csak író­ként. Na­gyon meg­sze­ret­te a vá­ros­kát min­den la­kó­já­val együtt, mert min­den­kit is­mer, di­csek­szik el ve­le gyak­ran. Ba­la­ton­szár­szó dísz­pol­gá­ra nem él zár­kó­zott éle­tet, szí­ve­sen cse­veg, bog­rá­cso­zik a szom­szé­dok­kal, kö­ze­li és tá­vo­lab­bi is­me­rő­sök­kel. „Szár­szón nemcsak la­kom, al­szom, sé­tá­lok, ha­nem a lel­kem­mel és a szí­vem­mel is itt va­gyok, im­már több mint húsz éve. Úgy ér­zem, sze­ret­nek. Ez a sze­re­tet be­fo­gad en­gem is” — mond­ja, és sza­va­i­val ben­nün­ket is sze­re­tet­re in­dít.