A kálváriaépület íves fülkefala üres. Eltűntek róla valamikor a stációk. Mint ahogyan az építmény tetejéről a golgotai három kereszt is. Eltűntek a stációk, de magunkban hordozzuk őket, mint Füzes Ádám plébános mondja. Nekünk kell imánkkal odarajzolni az egyes állomásokat, s Krisztus súlyos útjában fölismerhetjük a magunk keresztjét, saját utunkat. Amit hordoznunk kell. De hogyan viseljük el a nehézségeket, a megpróbáltatásokat, olykor a szenvedéseket? Ha nem lenne előttünk a reménykeltő Golgota, a legnyomorultabb lények volnánk önmagunkban. Húsvét a szenvedésre, a halálra mutat, de nekünk ez a halál a Reménységünk. A nagyböjti keresztúton elcsöndesülünk, miközben életderűre nyílik lelkünk.
Második nagyböjti péntek. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek a budapesti plébániák tagjait hívta bűnbánati keresztútra a Szent István-bazilikába, február 22-én. Térdepelés. Szembenézés az Úrral. És szembenézés önmagunk bűnös voltával. Gyarló, bűnös emberek vagyunk, szoktuk mondani, olykor már ezzel a végig sem gondolt – bele sem gondolt – mondattal igazolva gyöngeségünket, bukásunkat. Az Oltáriszentség előtt térdelve, aztán végigjárva a bazilika belterében a kálváriaállomásokat jelző képeket, végigjárom-e, képes vagyok-e végigjárni a magam viszonyát bűneimhez? Mit kezdek a bűneimmel? Letagadom, megmagyarázom őket, mentséget keresek rájuk, máskor bagatellizálom, vagy éppen kérkedem bűnös voltommal, s ebből remélek erkölcsi fölemelkedést. Mennyi téves út. Amikor egyetlen viszonyom, egyetlen reális viszonyom, egyetlen tájékozódási irányom lehet, nekem, a bűnös férfinak – a bűntelen Férfi útjához. Legalább a hasonlóságot ismerjem föl, hogy van remény annyi keresztsúly, annyi alázuhanás, annyi fájó könny, annyi megaláztatás, annyi megfeszítés után. Mert csak így válhat a bűn a bánat által az öröm kezdetévé.
