A Krisztus-követők a kor felfogásával gyökeresen szakítva azt hirdették, hogy társadalmi helyzetétől függetlenül minden ember egyenlő. Perpétua és Felicitász barátsága élő bizonyíték arra, hogy ezt nem csupán elméletben tanították az ókeresztény közösségekben, de meg is valósították. Ők ketten ugyanis a lehető legtávolabb álltak egymástól a római társadalomban: Perpétua előkelő patríciusfeleség volt, míg Felicitász rabszolga, ám egymás és hittársaik szemében testvérek voltak, egyenlőek egymással és férfi katekumentársaikkal is, akik szintén vértanúhalált haltak.
A keresztséget már a börtönben vették fel, ahol velük együtt raboskodott tanítójuk, Saturus. Nem lehetett egyszerű kitartaniuk a hitben, hiszen nem csupán a saját sorsukról kellett dönteniük: Felicitász halála előtt hozta világra kislányát (akit egy keresztény asszony örökbe fogadott), és Perpétua is szoptatta még első gyermekét (akit aztán valószínűleg a nagyapja nevelt fel). A naplóban Perpétua feljegyezte, milyen nehézségeket kellett kiállniuk a börtönben, a sötét, föld alatti zárkától kezdve a fórumon zajló nyilvános kihallgatásig. A karthágói arénában bekövetkezett halálukról pedig egészen részletes beszámoló készült, amely éppen azért olyan megrázó, mert tudjuk, nem egy utólag kiszínezett legenda, hanem a történtek hiteles leírása. A nőket felbőszített vadállatok elé vetették, majd a nézőközönség követelésére gladiátorok végezték ki őket.
