„Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz, aki meghirdeti a szabadulást” – olvassuk a Messiásról szóló jövendölést Izajás prófétánál (Iz 52,7). A jó hírért, a szabadulás evangéliumáért tehát fel kell nézni. Ezért a kora középkori székesegyházak ambói valóban nagyméretű, soklépcsős, monumentális építmények voltak. Az ambó a szabadulás evangéliumának „széke”, köve. Teológiailag az Úr üres sírjának szimbóluma, amelynek tetejéről hirdetik meg az angyalok a sírhoz jövő asszonyoknak a jó hírt: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt!” (vö. Mt 28,2–6). Az ambó ezen „húsvéti angyali bátorítás” helye, és mint ilyen, valóban szoros teológiai egységben áll az oltárral, ahol a húsvét misztériumát ünnepeljük. Az ambóról felolvassák az olvasmányt, a szentleckét, éneklik a válaszos zsoltárt vagy a graduálét, az alleluját vagy annak alleluja nélküli nagyböjti „verzióját”, az úgynevezett traktust, és innen hirdetik meg (tehát nem felolvassák!) az evangéliumot. Ezt csak felszentelt személy teszi, teheti, vagyis Krisztus maga az ő személyében.
