Aztán függ attól is, hogy mennyi idősek a porontyok. Nagyjából hároméves korig annyira kiforratlan a gyerekek időképzete, hogy hiába vetítünk előre bármilyen (jó vagy rossz) eseményt, annak érzelmi hatása csak rövid ideig tart ki, s ha sokáig kéne várni rá, nincs sem lelkesítő, sem visszatartó hatása. Lassanként alakul az előrevetítés és a vágyak késleltetésének képessége: négyéves kor után már számíthatunk rá, hogy a nap végére beharangozott eseménynek a jelenben is lesz némi „ereje”.
Mindazonáltal – bár pillanatnyilag megkönnyebbülést hozhat – nem teszi jól az édesanya, hogy a szigorú apa képével próbálja helyreállítani a rendet a gyerekszobában.
Egyrészt azért nem, mert ilyen módon nyilvánvalóvá teszi: abban hisz, hogy neki végső soron nem lehet elég szava, tekintélye bizonyos helyzetek megoldásához, azokban egyedül a családfő kompetens. Ez nehéz szituációk sorát idézi majd elő a gyereknevelésben. Másrészt így végleg lemond az aktuális helyzet megoldásáról – és ezt a gyerekek is érzik. Mondhatna mást, ha épp nem találja a kiutat, például ilyesmit: „Gondolkodni fogok, mi volna a megfelelő büntetés arra, amit tettél.” Ezzel pillanatnyilag kis lélegzethez jutna tanácstalanságában, de jelezné azt is: az ügy nincs lezárva, én magam fogok visszatérni rá! Harmadrészt – bár ez nem szándéka – igen nehéz helyzetbe hozza a hazatérő szülőfelet, aki rögtön egy megoldandó konfliktussal találja magát szemben, amelynek ráadásul részese sem volt. Mi több: hazatéréséig mumusként gondoltak rá gyerekei, hisz ő a szigorú büntető, aki még aktuálisan oly dühös anyjukon is nyilván túltesz haragosságban…
A fáradt édesanya jól dönt, ha a napközben adódó nehéz helyzeteket megosztja párjával. De minden szereplő érdeke, hogy az adott pillanatban tudjon és merjen a saját jogán intézkedni – még ha esetleg nem is a legtökéletesebb megoldást választja.
