A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium idén ünnepli alapításának centenáriumát. Lázas készülődésben élünk szeptember óta: tanárok és diákok közösen dolgoztunk azon, hogy megnyíljon a múlt. A belépőt képek sokasága fogadja a régi, majd a jelenlegi iskola életéből, iskolatörténeti vetélkedők zajlanak, kerületi és országos versenyeket hirdettünk meg, hogy közös ünneppé váljon a mi ünnepünk.
Szent Imre napján azonban az intimitásé a főszerep, az objektívből a szubjektív időbe való átlépésé, ahol „elég egy arc látványa, egy jelenlét, s a tapéták vérezni kezdenek”. Az ünnepi műsorban éppen ezért arcokat vetítünk, elevenítünk fel az iskola százéves múltjából, és próbáljuk megragadni a képek mögött az embert. Iskolánk létrejöttéhez, működéséhez hozzájáruló híres zirci apátok (Békefi Remig, Endrédy Vendel) és az államosításig e falak között tanító pap tanárok, igazgatók (Bitter Illés, Schilling Rogér, Rajeczky Benjamin, Brisits Frigyes) életében, személyiségében keressük annak az életprogramnak a megvalósulását, amely a híres ciszterci szerzetes, Szent Bernát gondolata és egyben iskolánk jelmondata: ardere et lucere (égni és világítani). S miközben ezeket a múltba vesző arcokat szemléljük, talán önmagunkkal is szembesülünk, mert:
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.
(Reményik Sándor)
