Tudjuk, ismerjük-e igazi nevünket, mely nemcsak azonosító jel, de ki is fejez bennünket? Ami ott rejtőzik a teremtő Atya szívében (Iz 43,1; 49,16), mely egyedül ismer minket, engem szeretetének ismeretével? Ennek befogadásával, viszonzásával ismerhetem meg az ő rólam gondolt gondolatát, a tőle kapott nevemet. Az Atya Fiára, a Jó pásztorra bízott minket. A Pásztor „a maga juhait nevükön szólítja” (Jn 10,3), aki követi őt, hallgat a szavára, az hallhatja szólítását, megismerheti nevét. Önismeretünk csak Isten ismeretében tisztulhat. Assisi Szent Ferenc Alvernán azért kap választ arra a kérdésére, hogy „ki vagyok én?”, mert ezt megelőzően arra kérdez rá: „ki vagy Te, Uram?”. Szent Pál apostol a Szeretet-himnusz (1Kor 13,1–13) csúcspontján írja, hogy a szeretet minden ismeret kulcsa. A színről színre látásban nemcsak Istent látjuk úgy, ahogy van, hanem magunkat is igaz valónkban, ahogyan Istenben vagyunk. Elérkezve Istenhez érkezünk el magunkhoz: „Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten” (1Kor 13,12).
Keresztelő Szent János születésének leírásában központi helyet kap a névadás. Isten ad nevet, aki teremtő szeretetében egyedüliként ismeri e gyermeket, hivatását, küldetését. Isten a névadó, de a szülőknek, Erzsébetnek és Zakariásnak ezt az Istentől kapott nevet meg kell hallaniuk, ki kell hirdetniük, és segíteniük kell abban, hogy gyermekük ezt megértse, és felismerje, hogy e név őt mire is kötelezi. A szülőknek kell elindítaniuk gyermeküket azon az úton, melyen Isten szeretetében hazaérkezve Istenhez, elérkeznek önmagukhoz. A szülőknek ezt a feladatát nevezzük nevelésnek. A szülők nevelőkké csak a Jóistennel teljes összhangban válhatnak. Mit kíván ez a szülőktől? Hogy szentek legyenek. Engedjék, hogy Isten nevelje őket nevelőkké. Adják magukat, bízzák magukat az ő kezére. Ezt tette Zakariás és Erzsébet is. Hosszú éveken, évtizedeken át kitartóan, állhatatosan könyörögtek az Úrhoz (Lk 1,13), hogy vegye el gyermektelenségük szégyenét. Úgy tűnt, sikertelenül, mégis könyörögtek. Kitartó könyörgéseik legnagyobb sikere az, akivé váltak: Isten emberévé, gyermekévé, Lélektől átjárt templommá. Erzsébet ahogyan Máriát fogadja (Lk, 1,39–56), megsejteti velünk azt a csodát, amit a kitartó imádság képes művelni. Zakariás a hit kalandos útját járja: elnémítja őt Isten angyala, hogy hallóvá váljon – és azzá lesz. Istent áldva imájában képes kinyilatkoztatni gyermeke nevét, és kibontani annak jelentését: „Isten megkegyelmezett”, és e jelentés titkát (Lk 1,64.68–79).
Miközben a szülők Istentől kapott hivatásukat betöltik, saját, Istentől kapott nevüket teljesítik be. Erzsébet élete hirdeti neve jelentését: „Isten a teljesség, a tökéletesség.” És ugyanígy Zakariásé is, akinek neve azt jelenti: „Isten ismét megkegyelmezett.”
