Közvetíteni a kegyelmet


– Szülei komoly katolikus nevelésben részesítették Önöket…

– Persze. Az esti közös imádság elmaradhatatlan volt. Ugyanígy életünk fontos és szép része volt az ünnepekre való készülődés is. Például advent minden szombatján meggyújtottunk a koszorún egy-egy gyertyát. Közben énekeltünk, részleteket olvastunk fel a Szentírásból, beszélgettünk arról, hogy mi, gyerekek mit készítettünk a kis Jézusnak. Az egyik évben jó cselekedetekből szőnyeget szőttünk a jászlához, máskor kisinget hímeztünk neki. Advent szombatjain az elmúlt hetet is áttekintettük. Ilyenkor kiderült, ki milyen házimunkát végzett, kinek segített, s egyúttal a következő hetet is elterveztük. Ezeknek az estéknek a végén hol almát sütöttünk, hol valamilyen közös játékban vettünk részt. A szentestének is megvolt a rendje, szertartása. Délután sétálni mentünk, a templomban megnéztük a betlehemest, majd hazatérve vártuk, hogy az angyal csengessen. A szüleinkkel együtt énekeltünk, majd édesapám Lukács evangéliumából felolvasta Jézus születésének történetét. Amikor már tudtam olvasni, legidősebb fiúként ezt a feladatot én kaptam meg. Ezt követően édesapám imádkozott a családért. Az egész évet összefoglalta, így lett ez egyszerre hálaadó és kérő imádság. Az ünnepekre való készülést ma is fontosnak tartom. Ez is szerepet játszik mostani kezdeményezésünkben: az egyházmegye megbízásával többen felkeresnek majd családokat – magukkal visznek egy kis füzetet is, amely segítséget nyújt a közös imádsághoz és az ünnepek családi előkészítéséhez.

– Gyerekkorukban járhattak hittanra?

– Szüleim elsős koromban lelkiismeretesen beírattak az iskolai hitoktatásra. A két párhuzamos osztályból egy tantermet megtöltöttünk az első órán. Pár hét múlva elvitték a papot. A következőt áthelyezték – lehetetlenné vált az oktatásunk –, így másodikos koromra megszűnt az iskolai hittan. Édesapám azonban fontosnak tartotta hitbeli fejlődésünket, ezért maga kezdett minket tanítani. Csak a Hamvas Endre érsek által írt hittankönyvet lehetett kapni, abból tanított bennünket. Vasárnaponként a miséről hazatérve katekizmust tartott nekünk. Néha más családokkal együtt „hittanversenyen” vettünk részt, sőt időnként egy-egy pap is eljött hozzánk. Intenzív és komoly dolog volt ez édesapám részéről, így mi is annak éreztük. Ma is vallom: mindenkinek kötelessége, hogy tanítsa, elbeszélje hitét a gyerekeinek, sőt, kérje is számon rajtuk. Ehhez persze jó hittankönyvek kellenek, amelyek világosan megfogalmazzák a hitigazságokat. A hit továbbadásában a családnak alapvető feladata van.

– Ikertestvérével a pesti piarista gimnáziumba került.

– Az első év első hittanóráján felmérő dolgozatot írtunk. A legjobbak közt voltak a mieink, ezért is hálásak lehettünk édesapánknak. A gimnáziumban nagyon jó tanáraink voltak. Medvigy Mihály és Jelenits István tanították a hittant. Világosak voltak az óráik, pedagógiailag jól voltak felépítve. Tanulható volt az anyag, és el is várták, hogy megtanuljuk. Értéke volt az is, hogy tantárgyszerű volt, ám tanáraink nem csupán tanítottak a hitről, hanem át is adták azt. Amikor később a szemináriumban biblikumból tanultunk műfajokról, szövegtörténetről és helyes teológiai értelmezésről, számomra mindez már nem volt idegen.

Érettségi után az esztergomi szemináriumba jelentkezett kispapnak. Régóta érezte a hívást?

– Kisgyerekként ministráltam. Az egyik káplán atya komolyan, heti rendszerességgel foglalkozott velünk. Ez közösségi életet is jelentett, de a liturgikus ismereteink is bővültek. A szentmisében az eucharisztikus jelenlét – nem a tömjénfüst, hanem ami ténylegesen történt – megfogott, átéltem. Véleményem szerint sok pap hivatásában fellelhető a ministrálás élménye, a szentmisén való aktív részvétel öröme. Ilyenformán persze eszembe jutott a papi hivatás, de nem állítom, hogy ekkor már határozottan tudtam, hogy pap szeretnék lenni. Rendkívül távol állt tőlem, hogy otthon „misét kezdjek játszani”. Nem csináltam odahaza kis oltárt, ennél sokkal komolyabb dolognak tartottam, nem akartam imitálni.

A gimnáziumi évek alatt sokáig térképész szerettem volna lenni, nagyon szerettem a földrajzot. Emellett érdekelt a történelem, és jó latinos is voltam. Humán szakokra akkoriban a piaristáktól nemigen vették fel az embert, ezt tudtuk. Mérnöknek nem volt kedvem menni, bár valószínűleg felvettek volna, hiszen minden jegyem nagyon jó volt, sőt tanulmányi versenyeken is jól szerepeltem. Nagy sikernek könyveltem el, hogy Pogány János tanár úrnál jelesre érettségiztem matematikából. Ő pedagógiai zseni volt: a legnehezebb anyagot is olyan világosan magyarázta el, hogy meg lehetett érteni. Az érettségi évében sokat kellett imádkoznom, hogy útmutatást kapjak, valóban papnak hív-e az Isten.

– Esztergomban lett papnövendék, előtte azonban katonai szolgálatot kellett teljesítenie.

– Minden percére emlékszem… De nem volt teljesen haszontalan, hiszen amikor leszereltem, és beköltöztem a szemináriumba, kellemes élmény volt, hogy levehettem karomról az órát, letehettem az éjjeliszekrényemre, és reggel még ott találtam… Abban is segítségemre volt a katonaság, hogy az akkor még elég kényelmetlen szemináriumi élet számomra már nem volt annyira megterhelő.

Az első év után Lékai László bíboros a Központi Szemináriumba küldött. Pestre kerültem, ahol több nagyon jó tanárom volt, s minden tárgyat komolyan lehetett tanulni. A tanárokon keresztül tulajdonképpen az összes tárgyat lehetett szeretni. Nyilván nem mindegyik érdekelt egyformán, de szépséget lehetett találni bennük. Lékai bíboros úr szívén viselte kispapjai sorsát. Meglátogatott minket, beszélgetett velünk, néha ajándékot is kaptunk tőle. Negyedéves voltam, amikor az a gondolata támadt, hogy Budapesten is kellene papot szentelni, hogy az emberek lássák, még létezik ilyen. A következő évben megkértem, legyen ez a mi plébániánkon, a Bakáts téren. Így is történt.

– Diakónussá és pappá is Lékai bíboros szentelte. Első dispozíciója hová szólt?

– Dorogon lettem káplán. Volt, aki hatodik évben is a szemináriumban maradt, hogy megírja a doktoriját, én viszont a licencia megszerzése után a kápláni élet mellett írtam meg a disszertációmat. Ezt követően küldött ki a főpásztorom Rómába, a Pápai Magyar Intézetbe. A Lateráni Egyetemen tanultam kánonjogot, s három év elteltével abból doktoráltam. Hazatérésem után hat esztendőn át Esztergomban tanítottam egyházjogot, egyháztörténelmet és néhány más tantárgyat is. Azután következett még tizenhat év oktatás különböző egyetemeken, főként a pesti Hittudományi Karon.

– Ma már nem tanít.

– Sajnos nem. Pedig nagyon szerettem, és nagyon hiányzik. Rendszeres, hivatásos tanári állást nem lehet vállalni egy ilyen nagy egyházmegye vezetése mellett. Elfoglaltságaim miatt sok órát kellene lemondanom. A világegyházban is ritkán fordul elő a megyés püspökök között, hogy valaki megtartja a professzorságát. A tanítás olyan munka, amelynek az eredményét az ember rögtön látja: a szemeket figyelve, az előadást követően föltett kérdéseket hallva. A közvetlen plébániai munkában is jó dolog azonnali visszajelzéseket kapni. Persze a lelkek üdvössége olyan dolog, amely érzékszerveinkkel nem tapasztalható meg. Az, hogy valakinek a prédikációjára hányan térnek meg, mit indít el az emberek lelkében, sokkal nagyobb kérdés, mint hogy az oktatás során hányan tudják megjegyezni, megérteni az anyagot. Ez fokozattan nehéz, ha az ember egy egész egyházmegyében dolgozik, és hetente más helyen prédikál. Próbálja hinteni azt, amit jónak és fontosnak tart a hitéből, próbálja közvetíteni a kegyelmet, de hogy melyik mag hova esik, és mikor hoz termést – nehéz meglátni. A lelkipásztori eredmény hosszú távon mutatkozik meg.

– 2000-ben II. János Pál püspökké szentelte, 2003-ban pedig bíborossá kreálta. Milyen érzés volt ezek után hazatérni Rómából?

– A két szertartás örömünnep volt. Nem csupán azért, mert szépen rendezték meg, hanem azért is, mert a Szentlélek kiáradását ilyenkor szinte fizikailag lehet érezni. Nem mi, nem mások, hanem ő dolgozik ilyenkor bennünk. Az öröm mellett persze a szentelés, illetve a bíborosi állapot komoly súlyával tértem haza. A szertartás is beszél erről. A püspök kötelességei az Egyházi Törvénykönyvben hosszú listát tesznek ki. A hitéletnek szinte nincs olyan területe, amellyel kapcsolatban az egyházmegye főpásztora azt mondhatná: „Ez nem tartozik rám.”

Egyébként az általam szeretett és jól ismert egyházmegyébe tértem haza. Ez rengeteg előnnyel járt és jár ma is. Emlékszem az egyházközségekre, tudom, hányan voltak ott harminc éve, látom, most mennyien vannak. Ismerem a hagyományokat, a szájhagyományt, a hívek reakcióit. Minden egyházmegyének sajátos stílusa van. A miénk jó alapokkal rendelkezik, amelyek közül történelmi okok miatt sok minden meglazult az évek során. A városmisszió, melyet Boldog II. János Pál pápa karizmatikus lelkülete indított el még a 2000. év előtt, nagy fejlődést, lendületet hozott – főleg 2007-től – a mi egyházmegyénkben is. Sok embernek szélesebb és napsugarasabb lett a hite. Régen talán többen jártak szentmisére, de hányan voltak, akik a beszéd alatt kimentek cigarettázni… Ma, aki templomba jár, talán jobban odafigyel a hitére, és jobban ápolja. Az új evangelizáció folyamatában az idén tizenkét európai nagyváros vesz részt, köztük Budapest is. Pasztorális programmal és az összes plébánián végzett egyházlátogatással is segítjük Krisztus örömhírének eleven átadását.

– 2005-ben az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) elnökévé választották. Mi a szerepe ennek a szervezetnek?

– A II. vatikáni zsinat döntése alapján minden országban kötelező lett létrehozni a püspöki konferenciákat. Voltak országok, ahol már működtek ilyenek – mi is megelőztük a korunkat, közel százötven évvel –, de a zsinat kötelezővé tette őket. A püspöki konferenciák az Apostoli Szentszékkel, de egymással is együttműködnek. Ezért jöttek létre a kontinenseken a konferenciák tanácsai, melyek nem egyházkormányzati hivatalok, nem hatalmi szervek, hanem a testvéri együttműködést szolgálják. Ilyen szervezet a CCEE is.

– XVI. Benedek pápa meghirdette a hit évét. Ön hogyan fogalmazná meg ennek jelentőségét?

– Amikor a szentatya meghirdette, hangsúlyozta, hogy az vele a szándéka, hogy ne csupán érzésként, bizalomként tekintsünk a hitre. Kiemelte, hogy a hitért, a Szentlélek ajándékáért felelősek is vagyunk, igazi emberi cselekedettel fogadjuk el. Kegyelem és szabad akarat működik együtt benne. A hitnek tárgya is van, hiszen objektív igazságokról szól. Tehát meg kell tanulnunk a katekizmust, ismernünk kell a hit tartalmát.

– Nem titok, hogy szereti a szép, míves könyveket. Ha ideje engedi, ellátogat antikváriumokba. Mit jelentenek az Ön számára a könyvek?

– A könyv egyszerre iparművészeti tárgy és gondolatok hordozója. A Gutenberg-galaxis ügyében optimista vagyok. A nyomtatott könyvek funkciói közül az információhordozás részben átkerülhet a digitális hordozókra, de sok célra még mindig a nyomtatott könyv a megfelelő. Annak van kiterjedése, lehet gyönyörű betűtípusa, kiváló papírminősége, tartalmazhat művészi illusztrációkat is.

Bár érdeklődési köröm széles, nem lehetek csapongó. A könyvtáram egy deákos tanáremberé. Természetesen különösen érdekelnek az egyházjogról szóló régi és új kiadványok. Öröm számomra, ha este egy 1500-as évekből származó, esetleg ilyen témájú könyvet olvashatok.

– Születésnapjának családi ünneplésére hogyan készül?

– Aktív résztvevője vagyok. Ez szerintem így van rendjén. Amikor az ember felnő, már nem csupán várja a karácsonyt, hanem együttműködik a kis Jézussal. Tehát nekem is így kell tennem – minden ünnepkor, így a születésnapomon is.

Fotó: Bókay László