Az istenember feltámadása, megdicsőülése, vagyis mennybemenetele megtörtént húsvétkor: Jézus szerető engedelmességgel igent mondott az Atyának, amikor meghalt értünk a kereszten, ezért az Atya megdicsőítette és Úrrá tette (Fil 2,8–11). Miután teljesítette küldetését, és megszerezte számunkra az üdvösséget, végleg visszatért az Atyához szellemivé vált testével. Feltámadása nem egy hulla megelevenedése volt, hanem átmenet egy új, isteni létrendbe.
Az érzékletesen leírt mennybemenetelt nem úgy kell elképzelnünk, mintha az Úr amolyan helikopter módjára emelkedett volna fel a felhők közé, az égbe. Mai természettudományos világképünk, kozmológiai ismereteink alapján tudjuk, hogy a mennyei Atya nem ott fenn az égben, a felhőkön túl van, nem lehet lokalizálni a végtelen Szellemet, Istent, miként a megdicsőült, szellemi testben élő Krisztust sem.
Pierre Benoît francia domonkos biblikus teológus a mennybemenetelről írt tanulmányában ezt a titkot így magyarázza: „A halálon győzedelmeskedő Krisztus új életformát kezdett Isten mellett. Elsőnek lépett be a feltámadott életbe, hogy helyet készítsen választottainak; egyszer majd eljön újra, hogy megdicsőült híveit bevezesse magával az örök életbe.”
Másodlagos tehát a mód, ahogyan a szent író kora kozmológiai ismereteihez alkalmazkodva érzékletesen jeleníti meg a mennybemenetelt. A lényeg az a korokon átívelő üzenet, hogy a feltámadt Krisztust az Atya felmagasztalta és Úrrá tette minden teremtmény, az egész kozmosz felett. A fogságban írt páli levelek különösképpen kiemelik Krisztus kozmikus uralmát, amit a tudós gondolkodó, Teilhard de Chardin írásaiban gyakran nagy költői látomásokban fejez ki. A feltámadt Krisztus ereje magával ragadja azt az anyagi világot, amely az emberi erőfeszítéssel átváltoztatásra előkészített ostyaként jelenik meg írásaiban. Ezt olvassuk Az isteni
Miliő című elmélkedési könyvében: „Krisztus, akinek és akiben kialakul létezésünk – egyéniségünknek és sajátos hivatásunknak megfelelően –, körülöttünk minden valóságban elővillan és ragyog mint végső meghatározó, mint Miliő: Központ és Erőtér. Mivel emberségünk magához alakítja az anyagi világot, és mert az Ostya asszimilálja emberségünket, az eucharisztikus átváltoztatás messze túlhalad (kiterjed, szétsugárzik) az oltár ostyájának, kenyérkéjének átlényegítésén, és azt ki is egészíti. Lassan-lassan, ellenállhatatlanul hatalmába ejti a világmindenséget. (…) Egy másodlagos, általánosított, de igazi értelemben: a világ egésze alakítja ki a szentségi színeket. És a Teremtés tartama az az idő, amely szükséges ennek a világnak átszentelésére: In Christo vivimus, movemur et sumus, azaz Krisztusban élünk, mozgunk és vagyunk.”
