Szent Ágoston vallomásaiban fennkölt szavakkal fejezi ki, miként fedezte fel Istent mint a legnagyobb szépséget és szeretetet. Istent, aki jóllehet mindig közel volt hozzá, csak később nyitotta ki szívét és elméjét, hogy megváltozhasson: „Későn szerettelek téged, te mindig új és régi Szépség, későn szerettelek meg. Igen, mert én nem voltam Veled…”
Hívtál engem, és hívásod áttörte süketségemet, fölragyogtál, és fényességed eloszlatta vakságomat, kiárasztottad illatod frissességét, és én belélegeztem azt. Most elepedek utánad, megízleltelek, és most éhezlek és szomjúhozlak, megérintettél, és most lángol bennem a te békességed utáni vágy.”
Isten kikötések nélkül, ingyenesen ajánlja fel szeretetét mindenkinek. A papság összefüggésében szemlélve ezt a szeretetet Boldog II. János Pál pápa így fogalmazott: a szolgálattal járó cselekedetek mind arra ösztönöznek, hogy állandóan növekedjünk a Jézus Krisztus, az egyház Feje, Főpapja és Jegyese iránti szeretetben és szolgálatban, olyan szeretetben, amellyel egyre inkább választ adunk Isten Krisztusban adott szabad és ingyenes szeretetére. Ő az, aki megteszi az első lépést, és nem azért, mert kivételes jóságot tapasztalt bennünk, hanem azért, mert „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által”.
Az isteni hívás forrásánál mindig Isten végtelen szeretetének kezdeményezése áll. Isten láthatóságának számtalan jele van. A Szentírás szerint Isten közelít hozzánk, próbál meghódítani bennünket. Az egyház egész történelme során az Úr mindig közeledik felénk, a személyekben, akikben feltűnik, a szóban, a szentségekben és főként az Eucharisztiában.
Isten szeretete mindig velünk van, ő hűséges önmagához, ezért állandóan hirdetni kell Isten hívó szavának szépségét, főként az új nemzedékeknek. A keresztény élet igazi mértékét az jelenti, hogy úgy szeretünk, ahogy Isten szeret. Az önátadó szeretet talaján növekednek a hivatások. A szeretet forrásából merítve, a Szentírás olvasásával és a szentségek gyakori vételén keresztül válunk képessé arra, hogy szeressük a másikat, akiben felfedezzük Krisztus Urunk arcát. Az Isten és a felebarát iránti szeretet s a kettő közötti eltéphetetlen kötelék egyaránt az isteni forrásból ered és afelé irányul. Az egyetlen isteni szeretetnek ez a két kifejezése különös tisztasággal van jelen azok szívében, akik úgy döntöttek, elindulnak a papság és a megszentelt élet felé vezető úton. Az Isten iránti szeretetnek a papok és a szerzetesek a látható képmásai, akkor is, ha ez nem mindig valósul meg tökéletesen. Szent Péter határozott válasza fejezi ki ezt a legjobban, melyet az isteni Mesternek adott: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek.” A szeretet másik, felebarátok iránti konkrét megnyilvánulása ad döntő ösztönzést arra, hogy valaki a papi vagy szerzetesi hivatást válassza. Az arsi plébános gyakran ismételte ezt a mondatot: „A pap nem önmagáért, hanem értetek pap.”
A szentatya a hivatások világnapjára írt üzenetében végül megszólítja a püspököket, papokat, szerzeteseket és a lelkipásztori munkában elkötelezett valamennyi személyt. Azt kéri tőlük, hogy közösségeikben figyeljenek fel a hivatások jeleire. Fontos, hogy olyan feltételeket teremtsenek az egyházban, amelyek elősegítik az „igen” kimondását az isteni szeretet hívására. A hivatásgondozás feladata, hogy ehhez hasznos útvonalat jelöljön ki. Ebben központi helyet foglal el az Isten szava iránti szeretet a Bibliával való ismerkedésen keresztül, illetve a személyes és közösségi imádság. Elsősorban azonban az Eucharisztia legyen a hivatás felé haladás életadó központja. A Szentírás, az imádság és az Eucharisztia három értékes kincs ahhoz, hogy megértsük az Isten országáért teljesen átadott élet szépségét.
A szentatya reményei szerint a helyi egyházakban figyelemmel felkutatják és elkísérik a hivatásokat, és biztos lelkivezetést adnak a hivatást érző fiatal férfiaknak és nőknek. Így a keresztény közösség maga is Isten szeretetének megnyilvánulása lesz, és törődik azokkal, akik meghallják Isten hívását. Fontos szerepet játszanak a hívő családok, az élet és a szeretet közösségei is, a legjobb hivatásébresztő „szemináriumok” az Isten országának szentelt életben – emlékeztet a pápa II. János Pál szavaira. S felhívja az egyházat, hogy a lelkipásztorok a világi hívekkel együtt munkálkodjanak azon, hogy egyre több család legyen a Szentháromság szeretetkapcsolatának e világi visszatükröződése.
