Nem mondjuk neki: „Ne siess, fogsz te még eleget járni, lesz is bajod belőle elég, hányszor kifáradsz, lábad töröd, bokád ficamítod! Ne mozogj, csak ülj, az a biztos, az a békés!” Pedig mennyire ésszerű lenne! Amíg nem jársz, addig otthon vagy, a bölcsőben, a járókában, apa és anya szeme előtt – ez a biztonság világa. Mihelyst jársz, eltűnhetsz, elveszhetsz, eltévedhetsz – ez a veszély birodalma. Amíg csak csücsülsz, addig otthon vagy, a zárt falak és ajtók békés ölelésében. Amikor jársz, kilépsz a jól ismert világ zártságából, és csupa idegen, ismeretlen valóság felé indulsz el. Ameddig nem állsz talpra, a szülő hordoz. Ám ha már saját csetlő-botló lábaidra nehezedtél, annak rögtön meglesz az ára (időskorukra hányan érzik az éveken át való „saját lábon állás” terheit, következményeit…).
Létezik egy otthonülős, biztonságos, zárt, kézben hordott, dédelgetett egyház. Magunk között vagyunk, kevesen, egyre kevesebben vagyunk a családban, de azért mégiscsak így vagyunk „itthon”. Ugyan már nagyon megállt a levegő a mi kis lakunkban, ugyan már sokszor eljött volna az ideje a lábra állásnak és a megindulásnak, mi mégis maradtunk. Hordozzon minket valaki (tekintély, törvényes védelem, támogatás, hátszél, pozitív diszkrimináció), dédelgessen a bölcsőben a „magasabb kéz” (nem kellenek nekünk a külvilág eseményei, hírei, jól elvagyunk a mi kis békés gettónkban, rajtunk az Úr áldása), zárt ajtók mögött jól érezzük magunkat. Itt minden olyan, amilyennek mi szeretnénk. Evangelizáció? Ugyan már. Ha valaki akar valamit, jöjjön be hozzánk! Mi ugyan ki nem megyünk! Ott egy csúnya, ronda, veszélyes világ van. Nem sétálunk, nem sétálunk, a dombig se jutunk el, csak csücsülünk, csüccs.
Azonban van valaki, aki nem barátja a zárt ajtóknak. Mondhatni tudomást sem vesz róluk. Úgy hívják: a názáreti Jézus Krisztus, a Feltámadott. Kellemetlen szokása, hogy ott is élőként jelenik meg, ahol az őt holt, de biztos emlékként őrzők bezárják az ajtókat. Van azonban egy még kényelmetlenebb dolog az ő látogatásaival kapcsolatban: ha jön, akkor nekünk menni kell. Jeruzsálemből Galileába, majd vissza. Aztán Jeruzsálemből ki az egész világba. Sétálunk, sétálunk? És hol marad a lecsücsülünk?
Az egyház „sétálásának” útja az a nagy valóság, amelyet kommunikáció névvel illetünk. Egy kedves, idős beteg, akit havonta látogattam, egyszer kikelt magából: „Ma mindenki csak kommunikál. De én tereferélni, beszélgetni, csacsogni, diskurálni, társalogni, cseverészni, trécselni, eszmét cserélni, traccsolni akarok!” Hát igen, magyarul tényleg sokféleképpen elmondhatjuk a lényeget – a fontos nem az, hogy idegenesen kommunikálunk vagy magyarosan diskurálunk (sétálunk vagy esetleg spacírolunk), hanem az, hogy csináljuk (vagyis kapjunk lábra, menjünk, járjunk…), ezerféleképpen, és mégis egyként. VI. Pál pápa írta: „Az egyház párbeszéd.” Hát lássuk! Halljuk! Sétáljunk, sétáljunk, s ha lecsücsülünk is, induljunk neki újra!
