A meteorológiai jelentések és egyre bulvárosabb kommentárjaik pedig már-már időjárási apokalipszissel riogatnak: szibériai, sarkköri légtömegek további érkezését, soha nem látott fagyot, kíméletlen és különösen hosszú telet jósolnak, vagyis egyenesen rájátszanak a félelmeinkre. – Nem értem, mi történt, hogy akkora téma lett a hideg – mondja hajléktalan emberek mentésével foglalkozó ismerősöm –: valljuk be, ez az egész nem más, mint rossz zsurnalizmus. Tél van, ennyi az egész. Eddig is tudtuk, hogy előbb-utóbb megérkezik, és alaposan fel is készültünk rá. Mert nekünk mindig a legrosszabb lehetőségre kell készülni. Azok közül, akikért mi dolgozunk, sokan az éjszakákat is a szabadban töltik, és a komoly mínuszok életveszélyesek. Nagy szerencséjükre az eddigi hónapok rendhagyók voltak: sokáig nem érkezett meg az igazi tél.
Most viszont… Mintha afféle jégshow-ként egy-két hétbe sűrítve kapnánk meg mindent, ami a télérzethez más években nemegyszer hiányzik. A gyerekek talán éppen ezekben a napokban gyűjtenek életre szóló emlékeket a „nagy-nagy zimankóról”, a jeges Dunáról.
A fagy csak a hidakon harap igazán, amúgy – persze csak ha jól felöltözünk – egész kellemes a budapesti séta. Biciklist kevesebbet látni, mint máskor, a turisták viszont most is rendületlenül fotóznak és fényképezkednek a sarkvidékiesen egzotikus Budapesttel a háttérben. Fotóriporterünk a szokásosnál kissé nehezebben exponál, ujjai időnként elgémberednek.
Jobban összekapaszkodunk, erősebben egymáshoz tartozunk ilyenkor. Alig várjuk, hogy hazaérjünk, és a szó szoros és átvitt értelmében is jobban kívánkozunk a családi tűzhely, cserépkályha mellé. Konokan leszegjük a fejünket, amikor szembefúj a szél, és közben lehunyt szemmel arra gondolunk: melegebb világban szeretnénk élni. És ilyenkor mindent hajlandók is lennénk megtenni
érte. 
Fotó: Kissimon István
