A kötelező hitoktatással is úgy van a magyar társadalom, mint számos más kérdéssel: négy nemzedék ismeretét, tapasztalatát és mai vélekedését lenne jó valamelyest legalább harmonizálni.
Amikor még (1950-ig) minden iskolában kötelező volt a hitoktatás, a maitól sokban különbözött a társadalom. Az állam és az egyházak közötti munkamegosztást egy még meglévő, bár már vékonyodó közös alap jellemezte – nagyjából hasonló emberkép és etika. Az oktatásban és nevelésben az egyházak a hitoktatással a metafizikai és etikai alapozás feladatát látták el, miközben az alapfokú oktatás iskolahálózatának nagy részét tartották fenn. A nyolcosztályos gimnáziumban a hitoktatás tematikáját a teológia nagy ágainak mintájára építették fel: Biblia, egyháztörténelem, dogmatika, morális stb. A hittan magától értődően épült be a többi tantárgy rendszerébe. Sem a történelem, sem a biológia, sem a magyar, sem más tantárgy alapállásával nem állt szemben a hittané. A nézetek és az ismeretek sokasága közös kulturális teret alkotott, egyfelé oktatva és nevelve a nebulókat: külön a katolikusokat, reformátusokat és zsidókat.
A kötelező hitoktatást 1947-ben először fakultatívval kívánta lecserélni az akkori vezetés. E terv Mindszenty bíboros, az egész püspöki kar és a szülői szervezetek egyértelmű és határozott ellenállásán megbukott. A hitoktatás csak az iskolák államosítását követően vált fakultatívvá s egyben üldözötté is.
A hitről való tudás átadásának története az azóta eltelt hatvan esztendőben is egybefonódott a társadalom történetével: a szülők, az iskola, az általános kulturális és politikai közeg változásaival. A totális és puha diktatúra politikai dimenziója, valamint a modernizálódó és pluralizálódó társadalom kulturális dimenziója az a közeg, amelyben szülőkről, gyerekekről, oktatásról és iskoláról, valamint a hitoktatásról gondolkodhatunk. A történelmi hagyományok nem vehetők hallatlanra, de iskola és hitoktatás ügyében inkább a jövőből szükséges kiindulni, és nem a múltból. Bármennyire érthető is, hogy a közös alapra épített társadalom és oktatás emléke ma is aktivizálódik, tervek és cselekvési programok vezérmotívumává válik, a hitoktatásnak a mai gyermeket és a mai kulturális közeget kell szem előtt tartania.
Amikor iskolák, hittanárok és szülők erre törekszenek, a beszélgetésekben hirtelen nem pusztán a hitoktatás tantervi helyéről és a pedagógiai módszerekről kerül szó, hanem arról az ezeknél sokkal súlyosabb kérdésről, mi is a közös hit tartalma, amelyet családban, egyházban és hitoktatásban át kell adni a következő generációnak. Ez az a pillanat, aminél érdemes elidőzni, bármennyire könnyebb is a technikai megoldások keresésének fátylát borítani rá. Ahogyan ugyanis a hitoktatás nem magától értődő a mai oktatásban, éppen úgy maga a hit sem. S amint az eltelt hatvan évben a hitoktatás részese volt a társadalomtörténetnek, úgy a hit maga is. Miközben előbbi helyét keressük az iskolában, az utóbbiban kell meglelni magunkat.
