A börtön kettős szögesdrót kerítése fölött a pálos kegytemplom szelíden domborodó tornya. Emitt a düledező keresztek… Vajon ennyire düledező lenne az emlékezetünk?
Január 18. A pálos rend Boldog Özséb rendalapítóra emlékezik. A templomba bevonulnak a fehér ruhás atyák, a meghívott paptestvérek, Beer Miklós váci püspök hazaérkezik, hiszen évekig szolgált plébánosként Márianosztrán. A padokban a pálos nővérek. Jó néhány éve jártunk náluk Erdőkürtön, azóta – örömmel veszem tudomásul – jóval többen vannak. Szerzetesnek lenni nem különcség, nem menekülés, nem pótcselekvés, a szerzetesi lét az emberi létezés lényegéből fakad. A szerzetesi igény mindenkiben eleven, csakhogy kevesen jutnak el gyakorlati megéléséhez. Nem is kell mindenkinek ilyen módon szerzetességre törekednie – hiszen másféle hivatásunk, másféle küldetésünk is van, de a családban, taposó munkahelyen, bárhol és bármilyen körülmények között – és ez a lényeg – lélekben közelítsünk a szerzetességhez.
Borsos József plébános, pálos szerzetes a szentmise elején azt mondja: ebben a változó, nehézségekkel teli világban, amikor úgy látjuk, minden bizonytalan, minden ingatag, minden düledezik (a temetői kép villan be, a gondolat düledező emlékezetünkről), tudatosítsuk magunkban, hogy mégis létezik állandó, örök érték. S – teszem hozzá – ebbe vessük kidobott akarathorgonyunkat.
A templom felújítva, a szentélyben különösen fénylik a barokksárga. Boldog Özséb, a jól jövedelmező stallumáról lemondó esztergomi kanonok a tatárjárás után kivonult a Pilis erdeibe, hogy az ott és más hegységekben már szép számmal élő remeték között lelki és szervezeti formát találjon az egyszerre emberi és isteni szándéknak: magyarul (jó ideig még nyilván latinul is, különösen az írásokban) és magyar érzéssel (ne szűkítsük le ezt az érzést a XIX. századtól föltápászkodó politikai állameszmére, annak minden gazdagító és fölösleges vagy éppen ártó kinövésével) kifejezni magunkat, ami nem jelent mást, mint létezésünknek értelmet adni – az értelem a legtermészetesebb, leginkább nyilvánvaló realitás felé tapogatózik, amit a nyelv Istenként tud megragadni.
Beszédében Beer Miklós – mennyire érzékeny finomsággal és bölcsességgel – egyszerre azt mondja: „Ezekben az órákban imádkozzunk azokért, akik Strasbourgban a magyar ügyet védik. Úgy tudjanak szólni, ahogy Isten a szavakat ajkukra adja.”
Évtizedek sora annak, hogy Beer Miklós püspök plébános korában ki akarta már cserélni az elszuvasodott, korhadásnak i n d u l t padokat a templomban. A világos fából készült, egyszerű vonalú, a barokk templombelsőhöz mégis illeszkedő új padok tele emberekkel – imádkozó emberekkel. A püspök kezébe veszi az áldásosztó szenteltvízszórót. „Állva nem lehet családi ünnepet tartani. Ha le tudunk ülni a családi asztal mellé, akkor vagyunk igazán otthon” – mondja.
Ülünk az „asztal” mellett, az oltárnál, a padok nem nyikorognak, nem inognak. Mennyi felajánlás pénzben és munkában, hogy le tudjunk ülni! Mert itt padokat teremtett sok magyar szándék, s a kép szélesre tárul: aki padot készít, az ünnepet akar tartani, az le akar ülni a családi és ország-asztal mellé, hogy igazán otthon legyen. A padok nemes fából, jól megmunkálva a jelennél sokkal inkább a jövőnek szólnak – s szellemi, lelki és erkölcsi padjaink ugyancsak; hogy majd utódaink is le tudjanak ülni ahhoz az „asztalhoz” (termőföldhöz, ivóvízkészlethez, erdőkhöz és mezőkhöz, városok utcáihoz, ahol nem kopik le nevükről az ékezet, s nem roppant életerőt a kamatrabszolgaság), amelynél „úgy tudnak majd szólni, ahogyan Isten a szavakat ajkukra adja”.
Beer püspök szava érthető, tiszta és világos: „Olyan történelmi helyzetben van az ország, amikor lelkünk mélyén a lelkiismeret hangját hallva kell csatasorba állni.”
Nem valaki vagy valakik ellen, hanem az itt élő nép egyszerű, emberméltóságú életéért. S a közgyónásban elhangzó kérés is túlárad a templom falain, végiggörög a Börzsöny hegyein, ott hullámzik a Dunán, és szerteterül az alföldi síkon – az ökumenikus imahét idején különösen hangsúlyozva, hogy minden, Istent mondani tudó és akaró szájból szóljon: „Bocsássa meg nekünk Isten azokat a bűneinket és mulasztásainkat, amelyeket mi is elkövettünk a haza ellen.” Fehérlenek a pálos szerzetesek: nyolcszáz éves létük – nagysága és küldetése – megsűrűsödik ezen a napon.
Fényképezte: Cser István
