A VI. század elején jelentek meg azok a misztikus jellegű, újplatonista szellemiségűnek tartott írások, melyeket szerzőjük Areopagita Dénes neve alatt jelentetett meg. Bár a szerző személyét illetően több feltételezés létezik, mindmáig nem tudjuk, ki volt az a teológus, aki ezen a néven tette közzé értekezéseit.
A magát apostoltanítványnak kiadó írót gyakran éri a vád, hogy összemossa a keresztény tanítást a görög filozófiával, hellenizálja a kereszténységet. Vlagyimir Losszkij, emigráns orosz teológus, az Areopagita teológiájának alapos ismerője viszont arra a következtetésre jut, hogy ezeknek az írásoknak a szerzője újplatonista álruhába öltözött keresztény, aki súlyos csapást mér a pogány bölcseletre. Ál-Areopagita Dénes az apofászisz módszerét (negatív teológia) az újplatonista filozófiából, nevezetesen Plótinosztól veszi át. Isten az ő tanítása szerint is megismerhetetlen, megközelíthetetlen, „minden állításon és tagadáson felül áll”. E szerző két jelentős szempontból azonban különbözik az újplatonista filozófia mestereitől, akik szerint Isten nem önmagában megközelíthetetlen, hanem bukott természetünk miatt. Az isteni transzcendencia ebben a perspektívában viszonylagos. A keresztények Istene azonban minden tekintetben transzcendens, még a megváltott, megtisztult és átistenült ember sem képes megismerni Isten lényegét. Ebből következik, hogy alapvető különbség van az élő Isten – a Szentháromság – és az általa teremtett világ között. Isten – a mindenséggel szemben – teljesen függetlennek és tökéletesen szabadnak mutatkozik.
A másik pont, ahol Dénes meghaladja a görög filozófiát, a következő: Plotinosz szerint az „Egy”, a megnevezhetetlen Abszolút sajátos módon folytonosságot képez az Értelemmel, és végül a világgal. A világegyetem az Abszolút kiáradása, aminek velejárója valamiféle csökkenés. Dénesnél viszont az istenségből áradó erők az istenség teljességét közlik, Isten nem szenved el kisebbedést. A keresztény apofatika nem annak elsajátítása, hogyan olvadhat bele a lélek a vele többé-kevésbé egytermészetű Abszolútumba.
A keresztény hívő az élő Isten előtt borul le, aki alapvetően más, megismerhetetlen, meghatározhatatlan és felfoghatatlan, mert személyes valóság. S ez a megismerhetetlen és titokzatos Isten felfoghatatlan leereszkedésében kinyilvánítja lényét, és – amennyire ez számunkra lehetséges – megismerhetővé teszi magát működésében. Egyszerre valljuk tehát Isten tökéletes felfoghatatlanságát és csodálatos közelségét. Minél jobban megismerjük Isten irántunk való mérhetetlen szeretetét, annál inkább tisztában vagyunk azzal, hogy ő mindenen túl van, az emberi értelem és nyelv képtelen kifejezni és felfogni. Mégis „bizalommal és elítélés nélkül bátorkodunk őt, a mennyei Istent, Atyának nevezni és mondani: Mi Atyánk…
