Nem véletlen, hogy a család szóhoz gyakran a segítés, támogatás kifejezések párosulnak a mai közbeszédben. Nehéz dolog lett családot vállalni, családot nevelni. A gazdasági statisztikákban, érdekekben gondolkodó, pénzügyi számoktól rettegő és ilyen számoknak örülő világban ritkán fogalmazódik meg az ember igazi érdeke: az élet, az egészség, a biztonság, amely mindennek a feltétele – és maga az örök üdvösség, amely mindennek a célja. Hanem inkább arról hallunk, hogy az embernek – dehogy az embernek, a munkaerőnek! – rugalmasnak, mobilnak kell lennie. Képesnek kell lennie arra, hogy a gazdaság, sőt nem is a reálgazdaság, hanem a pénzügyi számítások szempontjai szerint költözzön, áttelepüljön az ország egyik végéből a másikba, a Föld egyik országából a másikba. Közben a nyelvi közösségek, a lakóhelyi emberi kapcsolatok és a családok is széthullanak a körülmények nyomása alatt. Mert felületes lenne egyszerű moralizálással válaszolni erre a kérdésre. Helytelen és felületes lenne csupán azt mondani, hogy az emberek felelőtlenek lettek, hogy tehernek találják a gyermekeket és az időseket, hogy egymást is nehezen tudják elviselni. Az igazság ugyanis az, hogy minden emberi gyengeségen túl manapság a körülmények borzalmas nyomása alatt élünk. Ez kényszeríti rá sokszor a család egyik tagját, hogy a többieket otthagyva például egy kelet-európai faluban Spanyolországba menjen dolgozni, más nyelvű emberek közé. Ez kényszerít rá sokakat, hogy tanult szakmájukat, hivatásukat elhagyva másból próbáljanak megélni, mert arra, amit esetleg szívesen és szakértelemmel végeztek, most éppen nincs kereslet. Ez pedig a bizonytalanság és a munkanélküliség problémáját veti föl, azt a gondot, amely a családalapítást és a családok együtt maradását a leginkább akadályozza. Sokak szerint vissza kellene térni a tervgazdálkodás idejéből ismert régi gondolatokhoz: minden foglalkozásból annyi embert kellene képezni, amennyit a gazdaság alkalmazni kíván. Csakhogy maga a gazdaság aligha tervezhető. Nagy tehetség kell ahhoz, hogy valaki öt évre előre megmondja, milyen foglalkozásban hány munkahely lesz, és mennyit lehet majd ott keresni.
A család tehát az egyik legemberibb és legkiszolgáltatottabb valósága életünknek. Ugyanakkor nélkülözhetetlen értékek forrása. Benne sajátítjuk el az egymást segítő emberi szeretet, a szolidaritás, a kultúra és gyakran a hit és az emberség legfőbb értékeit. A családok széttöredezése és vergődése hasonló az élővilág, a környezet nagyarányú pusztulásához, amelyet sokszor a világban működő emberi önzés és felelőtlenség idéz elő. Nekünk azonban erről a kiszolgáltatottságunkról is Isten színe előtt kell gondolkodnunk. Hitünk fényében a teremtő és megváltó Istentől várjuk az igazi segítséget családjaink számára is. Emberi igyekezetünk önmagában aligha lesz elegendő.
Ugyanakkor a történelemben a szépnek, az igaznak, a jónak a munkálását az embereken keresztül kezdi el Krisztus. Nem véletlenül tanítja a II. vatikáni zsinat, hogy Krisztus rábízta az egyházra, hogy folytassa az ő művét a történelemben. Nekünk kell a szeretettel, Jézus utánzásával sugározni magunk körül, és szolgálni a kiengesztelődést. Hozzájárulni ahhoz, hogy a Földön is szebb, igazabb, igazságosabb viszonyok alakuljanak ki. Persze ez az út nem lesz rövid, mert nem olyan, hogy látványos sikereket hozna az ember életében. Tehát a hit szeme kell ahhoz, hogy az eredményt egyáltalán észrevegyük. A hit türelme kell ahhoz, hogy az Isten mértékével tudjunk mérni. És ha az Emberfia talál hitet a földön, talál igazságosságot is, s akkor ennek az igazságosságnak nagy és nyilvánvaló napja jön el egyszer, amikor mindaz a jó, ami megindult az emberiség életében, egyszerre csak kivirágzik és kiteljesedik az idők végén, Krisztus második eljövetelének ragyogásában.
Vegyük észre a családok értékét, elkötelezett szeretettel szolgáljuk is ennek az értéknek az erősödését és az igazságosság terjedését körülöttünk a világban.
