Egyikünk sem töprengett túl sokat, sorjáztak a szópárok: egészség–béke, türelem–jóság, empátia–kiteljesedés, mélyülés–csönd, szerelem–házasság, hit–harmónia. Amikor rám került a sor, szinte parancsszóra csúszott ki a számon: szolgálat és hála. S ahogy summáztam magamban: tulajdonképpen valamennyi válaszban ott rejlik a vágy, amely hegyeket mozgathat, de komoly önvizsgálatra is késztethet bennünket.
Életállapotunk, szűkebb és tágabb környezetünkben betöltött szerepünk, az égi és földi koordináta-rendszerben elfoglalt helyünk kulcsszavai ezek. Ha úgy tetszik: névjegyek rólunk, szándékainkról, istenkapcsolatunkról. Arról, hogy a teremtés rendjébe miként akarunk beilleszkedni, és szeretnénk-e munkatársai lenni az Úrnak.
Az általam választott szópár illett a most hátam mögött hagyott esztendőre, hiszen a mindennapok forgataga sorra kínálta a legkülönfélébb helyzeteket, melyekben örömmel gyakorolhattam a szolgáló szeretetet, az irgalmasság cselekedeteit. Ismerősök és ismeretlenek, magyarok és más országban élők, öregek és fiatalok között. Szakrális környezetben és otthonunk csendjében, kisközösségben vagy a közéletben, imával, gondolattal vagy éppen tollal a kézben, a számítógép klaviatúráját koptatva. Nemcsak ehhez adott látást és lámpást az Úr, hanem ahhoz is, hogy észrevegyem a felém áradó bizalmat, szeretetet, felajánlott segítséget. Családtagtól és idegentől, püspöktől és plébánostól, munkatárstól és politikustól. Ez sokszorozta meg azt az emberi tőkét, mélyülő barátságok sorát, amelyek ugyan nem kamatlábra épülnek, de olyan vagyonunkat jelentik, amelyhez életünk végéig foggal-körömmel ragaszkodunk.
A hálaadás szintén sokkal intenzívebben volt jelen az életemben, mint korábban. Az Úr dörzspapírként csiszolt e téren (is), mivel rendre figyelmeztetett: semmi nem történik nélküle. Valóban nyitott könyv az életünk. Ezért pedig nem lehetünk hálátlanok. Meg is köszöntem neki, hogy huszonöt éve feleséget adott nekem, hogy nagyobbik fiam eljegyezte Medjugorjében megismert szerelmét, és esküvőt hoz az új év, hogy a kisebbik fiam is énekelt a pécsi székesegyházban az egyetemi kórus adventi koncertjén. Ahogy azt is, hogy egy karizmatikus plébánosról szóló beszélgető-könyvem megjelent, s a legfrissebbet, az Örömhírnököket most kötik Kaposváron.
Advent titka reszketett a levegőben, amikor részt vettem egy bentlakásos, cursillós lelkigyakorlaton. Ez szintén a szeretet, az önismeret, a közösségi lét próbája volt – s annak bizonysága, hogy mennyivel könnyebb Istenről beszélni, mint Istennel –, amelyért ugyancsak hála jár. Mint ahogy a 2012-ben századik születésnapját ünneplő Szent Imre-templomban szolgáló atyákért is, akik napról napra, hétről hétre vállalkoznak arra, hogy az Úr „smirglijei” legyenek – lehántva rólunk minden feleslegeset, megvilágosítva szívünket-lelkünket. Mindezt azért, hogy egész lényünkkel érezzük a kegyelem „áramütéseit”.
Korzenszky Richárd írta egyszer: ha azt a feladatot kapná, hogy indítson mozgalmat, akkor a Magyarországon élőket megkérné, mondjanak mindennap valami jót egy másik emberről… Becsülendő kezdeményezés, nemes feladat, s menynyivel szerethetőbb lenne a világ s a benne élők, ha betartanánk!
