Nos, ez a tetszetős megfontolás nem tudja feltárni a liturgia igazi lényegét. De akkor mi liturgiánk eredete? A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciójában ezt olvassuk: „Az új és örök szövetség főpapja, Krisztus Jézus, magára véve az emberi természetet, a földi számkivetésbe magával hozta azt a himnuszt, amely a mennyei hazában öröktől fogva zeng. Az egész emberiséget maga köré gyűjti, hogy vele együtt énekelje az istendicséret ezen énekét” (Sacrosanctum Concilium, 83.).
A liturgia tehát ajándék, amelyet a megtestesült Fiú hoz el és nyújt egyháza által a világnak, hogy a benne foglalt ritualitás („koreográfia”) által a liturgiát végző, ünneplő ember megnyíljon Istennek. Az egyház liturgiája az egyházé, a liturgia az egyházban él, „működik”, és így az egyház lényegéhez tartozik, de eredetét és benső természetét tekintve nem az egyháztól van. A keresztény liturgia része az isteni kinyilatkoztatásnak, és ezért lényegileg kapcsolódik az üdvösségtörténethez. Formavilága természetéből fakadóan az egyház közösségének hittapasztalata és az egyháznak a világban (de nem a világból) való léte szerint érlelődött meg, alakult ki az évszázadok során. Ám ez a formavilág csak a „ruha”, amelyben megjelenik a kegyelmi tartalom. Mindebből látható, hogy a liturgia eredete nagyon hasonlít a Szentírás eredetére: Istentől jövő valóság, emberi és történeti törvényszerűségek, tapasztalatok által megjelenítve.
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” – mondja tanítványainak Jézus az utolsó vacsorán (Lk 22,19), s ez a mondat lett az egyház liturgiaalkotó tetteinek mércéje: az Úr övéi „elé élve” a megváltó valóságot (imádkozik, bűnöket bocsát meg, betegeket gyógyít, követésére hív stb.) modellt ad a liturgiára és a hitből fakadó tettek folytatására „őáltala, ővele és őbenne”.
