Éppen ezért hiánypótló az a hét évvel ezelőtt indított, Nyitott Szív elnevezésű ökumenikus program, melynek keretében egyelőre Székesfehérvárott és Budapesten indulnak – többé-kevésbé rendszeresen – úgynevezett helyreálló csoportok.
A program Michigan állam Kalamazoo nevű városában indult el a nyolcvanas években – tudjuk meg Bödő Sándortól, a csoportok magyarországi meghonosítójától. Kezdetben kizárólag szexuális bántalmazáson átesett nők számára tartottak csoportokat, később szélesedett a kör, és bármilyen gyermekkori bántalmazást átélt nők és férfiak jelentkezhettek.
Magyarországon 2005 óta létezik ez a „tanfolyam” – ekkor jelent meg Sándor fordításában a program tizenkét „leckét” tartalmazó Útikalauza. 2003-ban már zajlott hazánkban egy hasonló program a környező országokban dolgozó amerikai misszionáriusok részére, akik a délszláv háborúban szexuális bántalmazást átélt nők számára nyújtottak lelki támogatást. Ezek az alkalmak még angolul folytak, bár magyar résztvevőik is voltak. Az első magyar csoportokat viszont Sándor indította. 2005 tavaszán képzésen vett részt Amerikában, s ősszel már el is indította az első csoportot három férfi résztvevővel. Azóta évi egy vagy két tanfolyamot tartanak a székesfehérvári baptista gyülekezetben, melyen eddig is több felekezet tagjai vettek részt.
Budapesten idén októberben indult az első tanfolyam, melynek női kiscsoportját Kati vezeti, aki maga is mélyen érintett, és személyes küldetésének érzi, hogy továbbadhassa: igenis fel lehet épülni a gyermekkori bántalmazások sebeiből. „Sokan azt gondolják, ha egy család keresztény, akkor biztosan minden rendben van – mondja –, de ez egyáltalán nincs így. Édesapám protestáns lelkipásztor – a mai napig köztiszteletben álló vezető –, aki gyermekkoromban terror alatt tartott minket. A szolgálat közben felgyülemlő és a saját gyermekkorából hozott feszültséget gyakorlatilag rajtunk, gyermekein vezette le: szíjjal, fakanállal, gumicsővel ütött bennünket, édesanyánk pedig utóbb kenegette a verés nyomait… Ezután pedig végignézhettem, ahogy apukám fölsétál a szószékre… Később, ahogy más lelkipásztor-gyerekekkel beszélgettem, rájöttem, hogy ez nemcsak a mi családunkban probléma, csakhogy olyan nagy szégyenérzet tapad hozzá, hogy senki nem beszél róla. Úgy látom, valakinek el kell kezdenie erről szólni, hogy utána mások is megnyíljanak. Kezdetben nekem is nagyon nehéz volt megnyílnom, mindig aggódva figyeltem, vajon mennyire bízhatok azokban, akikkel megosztottam a történetemet. De Isten újra és újra olyan biztonságos közegbe küldött, ahol mindig előbbre léphettem a felépülésben. Szinte első perctől tapasztaltam, hogy elindul bennem a helyreállás folyamata.”
Minél jobban meri valaki lemezteleníteni a lelkét, hogy mások láthassák, annál nagyobb a gyógyulás mértéke – állítja Kati. – Érdemes leküzdeni a szégyent, és megkeresni azokat az embereket, akiknek biztonságos légkörben el tudjuk mondani a történetünket. A Nyitott Szív tanfolyam kiscsoportjainak létszáma korlátozott, legfeljebb hat résztvevőjük van; ez egyrészt a bizalom, a biztonság légkörét segíti elő, másrészt így jut idő arra, hogy mindenki elmondhassa a történetét – először talán csak egy kisebb epizódot, majd az alkalmak során egyre újabb és újabb történet jöhet elő a tanulmányozott témakörök (például harag, szégyen) szerint. Egy-egy alkalom egy tanítással indul szintén az aktuális témáról, ezután a résztvevők kiscsoportokban beszélgetnek. A tizenkét találkozásból álló folyamat legelején a résztvevők fogadalmat tesznek, hogy senkinek sem mondják el a kiscsoportban elhangzottakat. Akik kezdetben félelemmel és bizalmatlanul érkeznek, a tapasztalat szerint ezután sokkal jobban megnyílnak.
„A szexuális abúzuson és a verésen kívül a bántalmazásnak számtalan egyéb formája létezik – mondja Sándor. – Idetartozik az érzelmi, szóbeli bántalmazás, de az elhanyagolás is – amikor a szülők nem vesznek tudomást gyermekük fizikai vagy érzelmi szükségleteiről, vagy amikor levegőnek nézik, és semmilyen gyöngédséget nem mutatnak felé. Ha a gyermeknek rendszeresen valamilyen igazságtalanságot kell elszenvednie a családban, az is a bántalmazás egy formája. Amikor például mindenféle indok nélkül elveszik a játékát és odaadják a testvérének, ezt a gyermek igazságtalanságként élheti meg, és ha ez rendszeresen megtörténik, hosszú távon igen káros hatással lehet személyiségfejlődésére. – Valamiféle igazságtalanságot minden ember megtapasztal gyermekkorában. Egy bölcs szülő az adott helyzet után megfelelően korrigálni tudná a sérelmet – ha tisztában lenne azzal, mi zajlik a gyermekben. Ez azonban sokszor nem nyilvánvaló; nincs rá idő, vagy nincs meg a szülőkben a kellő érzékenység, hiszen ők maguk is sérültek gyermekkorukban. Minden nemzedék továbbviszi az előző generáció terheit, s hozzáteszi a sajátjait. E csoportok tehát mindazoknak szólnak, akik rájöttek, hogy ebben érintettek.”
A Nyitott Szív program valójában egy utazás: a múltba, saját gyermekkorunk fájdalmas, olykor általunk is feledésre kényszerített helyszíneire. A résztvevők az útitársak, akik értőn és érzőn kísérik egymást. A kiscsoportokban megtanulják, hogyan adjanak empatikus válaszokat az elhangzott történetekre, hiszen ha erre nem láttak mintákat a családban vagy a környezetükben, akkor ez nem érkezik magától értődően. Sándor tapasztalata szerint ez igazán a harmadik-negyedik alkalom után kezd működni, ugyanis tanulni kell. „Azt kell látnunk, hogy a mi kultúránkban nem tudunk, nem tanultunk meg egy szomorú, sebzett emberrel úgy beszélni, ahogy neki erre szüksége van – teszi hozzá. – Hajlamosak vagyunk azt mondani neki: ne törődjön vele, felejtse el, esetleg valamiféle pótszert ajánlunk, vagy bibliai idézetekkel bombázzuk.” A tanfolyam elején a résztvevők megtanulják, mely reakciók kerülendők, s melyek az igazán gyógyító, a másikat építő válaszok. A bántalmazást átélt gyermek minden esetben a méltóságát veszíti el; a program egyik célja pedig éppen az, hogy a társak odaadó figyelme, együtt érző reakciói visszaadják a teremtettségben kapott emberi méltóságot: annak biztos tudatát, hogy „Isten gyermeke vagyok”. Mindeközben fontos, hogy végig Jézusra, a sebzett gyógyítóra függesszük tekintetünket, hiszen ő mindannyiunk fájdalmát és bűnét felvitte a keresztre. A csoport résztvevői pedig menet közben maguk is egymás sebzett gyógyítóivá válnak…
Méltóságunk helyreállításának első és alapvető feltétele, hogy felismerjük és kimondjuk, mi is történt velünk gyermekkorunkban. Ugyanennyire fontos, hogy – a csoport biztonságos közegében – merjük megengedni magunknak a fájdalom és a harag átélését. „A fájdalmas gyerekkori történések mind egy-egy veszteséget jelentenek, amelyeket el kell gyászolni – folytatja Sándor. – Többségünk megtanulta, hogy miként kell ezekkel a fájdalmakkal együtt élni, hogyan kell leküzdeni, elnyomni őket. Az életünket valahol azon a ponton kezdtük el élni, ahol ezek a fájdalmak nem érezhetők. Isten viszont pontosan ott akar látni bennünket, ahol a fájdalmak vannak. De vajon tudok-e, és hogyan tudok visszamenni a fájdalom helyére…?”
A harag átélése és kifejezése keresztény körökben a mai napig legtöbbször olyan tabu, amellyel sokan nem tudnak mit kezdeni. „Sokáig azt hittem, hogy a harag bűn – mondja Kati. – De hát Jézus maga is haragudott, és ezt ki is fejezte! Érdekes, hogy a kufárok kiűzésekor nem hirtelen tört ki a haragja, hanem font egy ostort. Azért egy ostort megfonni valószínűleg nem két perc lehetett, tehát Jézus nem hirtelen felindulásból cselekedett. Miközben az ostort fonta, volt ideje átgondolni, mit fog tenni – és utána megtette, amit kellett. Tehát én most már úgy látom, hogy a harag mint érzelem sem nem pozitív, sem nem negatív, akárcsak az összes többi, és adott esetben nagyon hasznos lehet. Ha például az én gyerekeimet valaki bántaná, akkor a harag segítene abban, hogy meg tudjam védeni őket. Tehát a harag kifejezése igen fontos lehet bizonyos esetekben. Szerintem nekünk, keresztényeknek ebben a kérdésben is változtatnunk kellene a gondolkodásunkon.”
A program tehát arra biztatja résztvevőit, hogy bátran „utazzanak vissza” a múltba, idézzék fel gyermekkoruk legfájdalmasabb sebeit, a bántalmazó alakját, a bántalmazás körülményeit – és engedjék meg maguknak a harag átélését… Ugyanakkor az egyik legfontosabb jézusi parancs a megbocsátás. „Az Úrtól tanult imában azt mondjuk: Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek – idézi Sándor. – Ha tehát valaki velem szemben rosszat tett, akkor tudnom kell megbocsátani. De ez nem csak egy frázis. Nem lehet gondolkodás nélkül vagy »izomból« megbocsátani. Ez olyan bonyolult feladat, amit egész életünkben tanulnunk kell. Isten viszont úgy bocsát meg, mintha a bűn meg sem történt volna. Nem azt mondja, hogy »megbocsátok, de nem felejtek«, hanem »el is felejti« a bűnt. Tehát ő úgy képes megbocsátani, hogy teljesen helyreállítja a kapcsolatát az emberrel.
Megbocsátani azonban nem mindig egyszerű, annak számára pedig, akit gyermekkorában bántalmaztak, különösen nehéz feladat… „Nekem a múltban nagyon sokszor a fejemhez vágták, hogy meg kell bocsátanom, és mindig azt gondoltam, hogy ez csupán döntés kérdése – mondja Kati. – Aztán másnap mindig csodálkozva tapasztaltam, hogy az erős elhatározás nem segített. Később rájöttem, hogy a megbocsátás hosszú folyamat, amely voltaképpen azt jelenti: elengedni, és Istenre bízni az igazságszolgáltatást. Ugyanakkor nem vagyok képes valamit elengedni, ha nem tudom pontosan, mi is az, amivel bántottak. Tehát az első lépés számomra az volt, hogy listát írtam az engem ért bántalmazás különféle formáiról – aztán ezt a listát el tudtam engedni. De amíg ezeket nem fogalmaztam meg a magam számára, addig képtelen voltam az elengedésre.”
De vajon mitől válunk képessé egy súlyos sérelem „elengedésére”? „A lényeg az, hogy bennem megerősödjön, ki vagyok – magyarázza Sándor. – Az vagyok-e, akinek régen a szüleim, a tanáraim, az ismerőseim, az iskolatársaim tartottak, amikor bántalmaztak, lenéztek, csúfoltak – vagy pedig Isten gyermeke? Aki Isten gyermeke, az Jézus Krisztus testvére. Krisztus pedig: a Király. A király testvérei – hercegek és hercegnők. Tehát mi Isten hercegei és hercegnői vagyunk – az ő szemében hihetetlenül magas rangúak. Elhiszem- e ezt azokban a hétköznapi helyzetekben, ahol megaláztak, leköptek, arrébb taszítottak? Tudom-e azt mondani – emelt fővel –, hogy velem ezt nem lehet megtenni?”
A Nyitott Szív csoportok résztvevői még valamit megtanulnak az alkalmak során: határokat állítani. A bántalmazást átélt áldozatok sokszor hárítják, bagatellizálják, ami velük történt. Ezért is nagyon fontos, hogy a bántalmazott személy kimondja: valamit elvettek tőlem, ami az enyém volt. A csoport tagjai ebben nagy megerősítést tudnak nyújtani egymásnak. Ha a bántalmazás a mai napig fennáll, akkor esetleg konfrontálódni kell a bántalmazóval, ami eddig talán még soha nem történt meg. Kérdés, hogy a másik személy eljut-e a belátásig, hajlandó-e változtatni, jóvátételt nyújtani. „Sajnos, erre nagyon kevés példa van – mondja Sándor. – De ennek ellenére is lehetséges a megbocsátás. Ekkor is szükséges, hogy kimondjuk, mi történt velünk, átéljük a haragot és a fájdalmat, új határokat szabjunk, és elengedjük a sérelmet. Ha nem tudunk eljutni a teljes megbocsátásig, akkor ez nyilvánvalóan teherként fog megjelenni az életünkben.”
Az bizonyos, hogy mindig több generáció tükrében érdemes rápillantani az életünkre, hogy megérthessük sebzettségünket. „Nekem nagyon sokat segített az elfogadásban, amikor megértettem, hogy a másik ember is sebzett – mondja Kati. – Minél tisztábban láttam, hogy édesapámat milyen sérelmek érték gyerekkorában, annál jobban felváltotta a haragot a szánalom. Amikor pedig eljutottam oda, hogy már nem akarom visszaadni a sebet, hanem elfogadtam, hogy ez az én sebem, ami már gyógyulgat… akkor meg tudtam nyugodni.”
A felépülés és a megbocsátás nem pusztán azért fontos, hogy mi jól érezzük magunkat, hanem azért is, hogy sérüléseinket ne örökítsük tovább az utódainknak. „Generációkon keresztül átokként hat és sokasodik a bűn – mondja Sándor. – Tudunk- e olyan generáció lenni, amely azt mondja, hogy márpedig ő megszakítja ezt az ördögi kört, és tudatosan nem viszi tovább azt a rosszat, amit kapott…?”
