Kulcs és galamb

A kisfiú a telepen lakott a szüleivel, a házat még gyógyszerész nagyapja vásárolta a tizenkilencedik század végén, amikor nekifogtak az első épületek felhúzásának. A vidékről Angyalföldre vándorolt patikus úgy gondolta, jó lesz ott az egész családnak, elférnek mindahányan. Az ablakok az utcára nyíltak, s a házakhoz egy kis kert is tartozott. A gyógyszerész ültetett két vadgesztenyefát, egy ostorfát, s hogy valami hasznos is legyen köztük, körtét és almát melléjük. Ötvenhét esztendő telt el azóta. A lombok hatalmassá terebélyesedtek, 1959. augusztus 19-ét írták. Meleg volt, minden ablakot kinyitottak, az ágyneműket a napra terítették.


A kápolnát nem rombolták le. A nyolcadik kerületben elfeledkeztek róla.

„Mi volt ez?”, riadt meg az asszony, a kisfiú éppenhogy megszületett, távoli, mély dörgés rázta meg a levegőt, „háború? már megint háború?” – „ugyan”, nyugtatta a férje, aztán másnap megtudták, ekkor robbantották föl a Regnum Marianum- templomot a Városliget szélén.
A fiú jól ismerte a járást. Rövidnadrágjából kilógtak vékony lábai, bokáig ért a magasszárú cipő – nyári cipő, téli cipő? ugyan, egyetlen párra futotta, s kitartott, ameddig csak akkorát nem nőtt a lába, hogy át kellett adni egy ismerős családnak, ahol valaki fel tudta húzni a lábbelit.
A hársfák illata könnyen lengett, megállott a levegő, a házaknak egyszerű ajtajuk volt, egyszerű életekkel, a nagy eszmék elkerülték ezt a vidéket – nagy eszmék, hát azok meg mire valók?

A fiúnak eszébe jutott, hogy zsebében a kulcs, és tulajdonképpen hová kell mennie. De honnan ismeri meg a bácsit, aki valami miatt meg akarja nézni a kápolnát? Ezt elfelejtette megkérdezni a plébános úrtól, az meg úgy bocsátotta útjára, mintha erről igazán nem kellene beszélni.

A kápolna olyan furcsa volt, olyan különleges, a gyerek nem tudta, hogy a neogótikus vonalak kölcsönzik- e ezt az érzést, s ami még inkább fokozta az élményt: tompán fénylő, vékony téglákból építették a karcsú testet és a belőle égnek szaladó tornyot. A fiú sietett, nehogy elkéssen, természetesnek tartotta a kötelességét: a plébános úr, a kulcs és a bácsi… A többit nem értette, de nem is törődött vele.

A két fasor között felszaladt a dombra, hirtelen, aprókat lihegve megállt, fölnézett a kápolna tornyára, az a sok vékony, finom vonal úgy futott, mint anyja keze alatt a horgolás: hogy lehet ilyen egyszerű mozdulatokkal ekkora szépséget teremteni? A mama arca szomorú volt, de amikor ránézett a horgolótű fölött, már nem találta az iménti szomorúságot. Nem, gondolta a fiú, a mama nem is szomorú, valami másféle érzés ez – ám nem tudta megmondani, micsoda. Még ismeretlen volt előtte a szorongásig nyüszítő félelem.

„Hát te segítesz nekem, kisfiam?”

A fiú megrezdült, egészen elszégyellte magát, hogy a torony és anyja horgolása járt az eszében, elfeledkezett arról, amiért ide küldték. „Talán a kulcs sincs meg?”

De ott volt a mélyre varrt zsebben, és már vette is elő. A bácsi hagyta, hogy a fiú előremenjen, s a kulccsal kinyissa az ajtót. Aztán beléptek, a bácsi térdet hajtott, ujját belemártotta a szenteltvíztartóba, majd a jobb oldali hátsó padba ült, kezét összekulcsolta és csak nézett előre. A fiú a bal oldali padsort választotta. Néha odapillantott: „Ez a bácsi nem is nézi a kápolnát. Hát akkor mit csinál?”

Egy galamb szállt le odakint, behallatszott a turbékolása. A fiú arra gondolt, milyen szerencse, hogy nem iskolaévben kérte meg a plébános úr, mert akkor elkésne az órákról. De most nyári szünidő volt, nem kellett sietnie. Még sosem látta, hogy ennyi ideig térdepeljen valaki. „Mit csinál?”

Szeretett volna szabadulni, kivezette a fantáziáját. „Vajon melyik fára szállt le a galamb?” A többi fiú már bizonyára kint van az utcán, gondolta. Arrafelé nem jártak autók, valamelyiküknek volt egy kis labdája, tömörgumi, mondta a legidősebb, nyilván a legokosabb is, nem merte megkérdezni, mit jelent ez, csak azt látta, a fiú elhajítja, s a kicsiny labda az utca hosszában szinte végtelenül repül, aztán lepattan, s mintha ettől újabb erőt nyerne, fölugrott és szédületes sebességgel haladt tovább. Ők meg rohantak, hogy utolérjék, és visszavigyék a nagyfiúnak.

A bácsi fölállt, mozdulata megroppantotta a padot.

„Tudsz ministrálni, kisfiam?”

„Hát persze…”

A bácsi belépett a kápolna sekrestyéjébe, tudta, melyik fiókot kell kihúznia, hogy megtalálja a miseruhát, a felső szekrényből elővette a kelyhet, a fiú zavartan ugrott oda, hogy az albát hátul megigazítsa rajta, „köszönöm, hagyd csak”, és a bácsi máris belebújt a misepalástba.

A fiú odaállt az oltárlépcsőhöz. Meghallotta a galamb turbékolását a torony egyik faragott kővirágán. És egyszeriben a madár hangja, a fiúk, a tömörgumi labda, amely akkorákat ugrott az utcán és ennek a bácsinak a közelsége, kezében a kehellyel, miközben a magasba emelte – mindez összeállt benne valamiféle örömérzéssé. Nem tudta, mi ez az öröm, nem is érdekelte, csak azt tudta, valami jó – valami jó, nagyon. Azt sem vette észre, hogy a bácsi közben hátranézett, éppen rá, mert át kellett volna vinnie a misekönyvet az oltár másik oldalára, de nem haragudott a feledékenységéért, hanem maga emelte át, és boldogabban mormolta a latin szavakat: Gloria in excelsis Deo et in terra pax et hominibus bonae voluntatis. – Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek.

„Ismerem, de hiszen ezt ismerem!” – és a fiú tudatában a hangok betűkké váltak, látvánnyá, a nagytemplomban (merthogy a kápolnát nevezték kistemplomnak, s mindig be volt zárva) a szentély előtti félköríven festett angyalok egy pajzsot tartottak, és azon szerepelt ez a mondat. A fiú eleinte nem értette, de apja mellett minden vasárnap kibetűzte a misén, olyannyira, hogy a végén már kívülről tudta.

A mise után a bácsi (pontosan és gyorsan mindent a helyére rakott a sekrestyében) megint visszament a kápolnába, és ahogy korábban, újra beült a padba. „Imádkozik, biztosan imádkozik, de ennyi ideig? Én még nem láttam ilyet!” A fiú is lekuporodott az iménti helyére. Oldalt pillantott: „Én is úgy akarom, ahogyan ő!” – és nagyon figyelt, hogy ellessen tőle valamit.

Furcsa volt ez a galamb. Hosszú ideig ült még kint az egyik fán, nem messze a kápolnától, de mintha nem is madár lenne… A fiú sejtette, hogy a bácsi titokban misézett, de nem tudta, miért és ki elől kellett titkolnia.

„A végén a kulcsot ne felejtsd el visszahozni!” A fiú belenyúlt mélyen varrott zsebébe, azt hitte, valahol elveszítette. Elfeledkezett róla, mintha minden másról elfeledkezett volna, és csak ez a különös érzés lenne fontos, ahogyan a madarat kereste. Nem látta a galambot, de tudta, bizonyára ott ül valamelyik fán.
Éppen hogy felérte a zárat, ágaskodnia kellett, hogy a kulcs belecsússzon. A bácsi azt mondta: „Köszönöm, kisfiam!” – és már jó néhány lépésnyire előrement.

A fiú még mindig a zárral bajlódott, pedig már nem kellett volna. Minden a rendjén volt.

És a gyerek abban az augusztusi melegben csak annyit tudott, annyit érzett, csak annyit:

„Én is úgy akarom, ahogyan ő.”