A giccsről

A giccs akkor keletkezett, amikor a tömegnek igénye támadt arra, hogy lemásolja mindazt, amit a gazdagok világából láthatott. A gazdagok otthonának falain és a múzeumok kiállítótermeiben lógó képeket, a templomok arannyal gazdagon díszített figuráit. Különösen az amerikai tömeg importált százezer számra másolatokat Európából, jelentősen hozzájárulva ezzel a modern kultúra egyik meghatározó jelenségének elterjedéséhez. A giccs jellegzetességeit sokféleképpen határozzák meg, ahány szerző, annyi definíció.


A giccs kihűlt emlékezet, amely egyszerre mutatja a kultúrához kapcsolódás hiú reményét, minthogy az csak a helyreállítás révén hozzáférhető, és a múlt áthagyományozásának sikertelenségét – írja az egyik szerző. Amikor a tömegigény megjelenik, a nemes műalkotások eltávolodnak, hiszen a zsenik nem sorozatgyártásban alkották nagyszerű műveiket. Emiatt lehetetlenné válik az, hogy a tömeget az igényes kultúra forrásaihoz közel vezessék, hiszen a források ritkák, és rejtve buzognak fel a titkok mélyéből.

Kundera szerint a giccs egzisztenciális kategória. Egyszerűen hozzá tartozik az emberhez, aki a kommersz megmutatkozásainak sokaságával voltaképpen eredeti önmagát kívánja megvalósítani. A giccs számára ugyanakkor csak az eredmény a fontos, ebben áll legnagyobb ereje és egyben kísértése is. A politikusok, pártok és mozgalmak legkedveltebb esztétikai ideálja, mert olcsón képes mozgósítani. Amint az egyénnek túl kell lépnie saját giccsein, úgy a társadalmi mozgalmaknak is ezt kell tenniük ahhoz, hogy hitelesen képviselhessék a közjót. A vallások világában a szentet kifejező alkotások gyakran tömegtermékké válnak, s inkább a piacot jelképezik, mint azt, amit ábrázolnak. Könnyen összekeverednek a népi vallásosság alkotásaival, melyek viszont közvetlen élményeket öntenek formába, s nem üres formákat sokszorosítanak.

A giccs attól válik azzá, ami, hogy a tömegtől önmagát megkülönböztetni, attól egyértelműen elemelkedni kívánó elit a sokaság szokásait megbélyegzi, becsmérlően értéktelennek, sőt, az elit kultúrára veszélyesnek nevezi. Az elit könnyen tekint lekicsinylően a sokszorosított alkotásokra, s esztétikai szempontból talán igaza is van. Az igazi műalkotásra való igény őrzése mellett azonban kár lenne feledni, hogy a szép a maga teljességében olyan ragyogás, melyet közvetlenül szemlélni csak kiváltságos pillanatokban lehetséges. Addig pedig marad a visszfény, a gyönge másolat, amelynek látására hétköznap még képesek vagyunk.