Egyetemes értékekért

 

  

Pintér Gábor: Öröm látni a teli templomokat,

az őszinte vallásosságot

– Jelet adott tehát a Gondviselés, hogy vatikáni diplomata lesz?

 

– Utólag nézve talán mondhatom, hogy igen, de akkor nem is sejthettem, hogy mi vár rám, hiszen még tartotta magát a kommunizmus. A következő évben fejeztem be tanulmányaimat a Központi Szemináriumban. Ugyanakkor, 1987-ben nevezték ki a bécsi Pázmáneum rektorává Liptay György atyát, aki egykor szintén a Váci egyházmegye papja volt, melyhez én is tartozom. Ez időben, plébánosként ő már a valaha nevezetes OMC Könyvkiadó igazgatója volt. Lelkipásztori munkája mellett azzal a feltétellel vállalta el a bécsi érsek felkérését e két jeles intézmény vezetésére, ha kap Magyarországról egy „általános helyettest”, akivel megoszthatja feladatait. Barátjától, Marosi Izidor váci püspöktől egy fiatal papot kért, és személyemben egy ifjú diakónust kapott. Így kerültem Bécsbe, ahol szerteágazó munkám mellett tovább folytattam egyetemi tanulmányaimat is. 1988-ban szentelt pappá püspököm Vácott, majd folytattam a munkát és a tanulást Bécsben. Egy év múlva újabb fordulat következett. Valentiny Géza prelátus kérésére, aki abban az időben a németországi Burg Kastl-i Magyar Gimnázium iskolabizottságának elnöke volt, Marosi püspök úr e nagy hírű iskolába helyezett. A csodálatos bencés kolostor középkori falai között egyetlen papként, a hatalmas tantestület huszonöt éves Benjáminjaként, háromszáz kamasz fiú és lány kritikus szemei előtt kellett szinte néhány hét alatt tekintélyt és megbecsülést szereznem, mely hála Istennek sikerült. Így, habár mindvégig teljes óraszámban tanítottam, különböző feladatkörökben bőségesen kivettem a részem mind az internátus, mind az iskola vezetéséből is. 1993-ig maradtam ott, amikor ismét hirtelen változás történt az életemben: Rómában találtam magam további tanulmányok folytatására.

Ennek mi állt a hátterében?

 

Az Apostoli Szentszék a kommunizmus bukása és a változások megszilárdulása után, 1991-ben úgy döntött, hogy a volt szocialista országok fiatal papjai közül is válogat leendő vatikáni diplomatákat. Mint jóval később megtudtam, engem három különböző helyről ajánlottak a Pápai Diplomáciai Akadémiára, ahová egyébként jelentkezni nem lehet, hanem egy hosszú előkészítő folyamat után a növendékeket „behívják”. Ezután nagyon kemény tanulás következett, hiszen egy vatikáni diplomatának legalább egy doktorátussal s egy másik tudományágból licenciátussal kell rendelkeznie, széles körű diplomáciai ismereteket kell elsajátítania, és természetesen több nyelven kell beszélnie. Az akadémia bentlakásos: délelőttönként különböző római egyetemeken tanultunk, hogy megszerezzük a hiányzó tudományos fokozatot, délután a nyelvekkel foglalkoztunk, öttől nyolcig pedig a diplomáciai tantárgyakkal.

A különböző országokban teljesített szolgálat hogyan tágította a látókörét?

 

Először a világ egyik legszegényebb országába, a közép- amerikai Haiti szigetére kerültem. Ott a francia a hivatalos nyelv, de meg kellett tanulnom a helyi kreol nyelvet is, mert az emberek nagy része nem tudott jól franciául. Ez a négyévnyi szolgálat sokat segített a szociális érzékenységem erősödésében. Ezután egy nagyon érdekes dél-amerikai országba, Bolíviába helyeztek, majd a svédországi Stockholmba kerültem. Az ottani nunciatúra látja el az öt észak-európai államot. Igen sokat utaztam, minden országba számos alkalommal el kellett látogatnom. Ennek hatására ébredtem rá, mennyire különbözőek azok az államok és népek, amelyeket mi Magyarországról nézve hasonlónak tartunk. Mennyire más az állam és az egyház viszonya, az ökumenizmus, a törvénykezés, a politikai helyzet a diplomatának ezt nemcsak tudnia, hanem éreznie is kell. Később a világ egyik legfontosabb nunciatúráján, Párizsban dolgoztam. Ott azt tanultam meg, hogyan lehet száz egyházmegyét áttekinteni, és megérteni egy szekularizált társadalom gondjait. Tavaly, 2010 áprilisában helyeztek Manilába.

A Fülöp-szigetek gyönyörű ország…

 

Igen, nagyon szeretek itt lenni. Az emberek kedvesek, barátságosak. A trópusi éghajlathoz hozzá lehet szokni, és akkor az ember már örül azoknak a természeti szépségeknek, amelyeket a hétezer sziget világa nyújt. És öröm látni a tele templomokat, az őszinte vallásosságot. Nagycsütörtökön például meghatódva néztem, ahogyan az emberek templomról templomra, imádságba merülve vándoroltak. Senki sem „kényszeríti” őket erre, benne van a vérükben. Nagypénteken pedig lenyűgözőek a körmenetek. Az egyik Manila környéki városban olyan körmeneten vettem részt, amelyen kilencvenhárom hatalmas szoborcsoportot hordoztak. Mindegyikért egy-egy család a felelős egész évben karbantartják, aztán a körmeneteken nagy lelkesedéssel viszik őket. A Fülöp-szigetek nagyon fiatal ország, alacsony az átlagéletkor, ezért minden dinamikus, energikus. A katolikus vallás pedig áthatja a társadalmi élet egészét.

Mi az, amiben fejlődnie kell a helyi egyháznak?

 

A vallási ismeretek terén. Sokan járnak templomba mélyebb vallási ismeretek nélkül, hiszen a hitoktatás nem fedi le a katolikus népesség egészét. Az ország kilencvenötmilliós lakosságának nyolcvannégy százaléka katolikus. Sok itteni pap, hívő nem veszi észre a vallási tudatlanság veszélyét. Azt mondják: a filippínó ember mindig is katolikus volt, és az is marad. Ám a mai, globalizált társadalom megkérdőjelezi a hagyományos értékeket. Amindig újat hozó világban már nem nyomós érv az, hogy „mindig is így volt”. Az általános hitoktatás hiányának sokszor sajnos anyagi okai is vannak. A papok hagyományosan nagy tekintélye miatt pedig olyanok is akadnak, akiknek „hivatása” nem lelki eredetű, hanem inkább a szociális felemelkedést szolgálja. És ma már az sem igaz, hogy a katolikusok többsége minden vasárnap elmegy a templomba. A püspökök közelmúltbeli római ad limina látogatása előtt megkaptuk az egyházmegyék statisztikáját arról, mekkora a rendszeresen templomba járók aránya, és csupán egyetlen egyházmegye számolhatott be negyven százalék feletti értékről. Ez valamiképpen megrendíti a hagyomány erejébe vetett feltétlen hitet.

Van, aki nem örül a magyar papok, szerzetesek külföldi munkájának. Szerintük Magyarországon nagyobb szükség lenne rájuk…

 

Katolikusokként egyetemes értékek szolgálatában állunk. Rám csodabogárként néztek, amikor külföldi magyar intézményeket szolgáltam, sőt akkor is, amikor vatikáni diplomata lettem. Sokan azt sem értették, hogy mi köze az egyháznak a diplomáciához. Szerintük a papnak a templomban a helye, nem pedig nagykövetségi fogadásokon. De aki így gondolkodik, az nem ismeri az egyház történetét, és nem tudja, hogy hitünk nemcsak a liturgiára korlátozódik, hanem világnézet, amely minden kor és minden ország számára érvényes, egyetemes értékeket képvisel egy-egy konkrét helyzetben. Ehhez az szükséges, hogy Krisztus missziós parancsának engedelmeskedve mindenhová elmenjünk, és sokféle módon hirdessük az evangéliumot. Az egyik ilyen mód a diplomáciai szolgálat.

Egy másik állam, a Vatikán megbízásában állva lehet-e a magyar ügyet is szolgálni?

 

Papként soha nem szolgáltam Magyarországon. De mindig fontosnak tartottam, hogy a magyar egyházhoz egy biztos és élő „köldökzsinór” kössön, illetve igyekszem minden téren naprakész lenni magyar ügyekben. A legtöbb otthoni egyházmegyében és szerzetesrendben vannak barátaim, ismerőseim; a püspök urak nagy részét személyesen ismerem, sokakkal közülük rendszeres kapcsolatban vagyok. Erre nem csupán azért van szükség, mert vatikáni elöljáróim időnként kikérik véleményemet, hanem azért is, mert munkám során már harmadszor dolgozom olyan országban, ahol nincs magyar nagykövetség. Viszont az illető állam vezetői, képviselői, illetve más országok diplomatái szeretnének többet tudni Magyarországról és ilyenkor persze hozzám fordulnak. Igyekszem mindenről objektív, pártsemleges tájékoztatást adni, mindig hiteles információkkal szolgálni, gazdag történelmünket és értékeinket bemutatni. Sokéves tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy Magyarországnak sajnos továbbra is gyenge az „országimázsa”. A külföldön dolgozó magyar papok és szerzetesek viszont bizonyosan erősíthetik az országunk iránti megbecsülést.

 Manilai utcakép

Lelkipásztorkodásra van lehetősége?

 

Rengeteg. Igazi korlátot valójában az idő hiánya jelent. Azok az emberek, akikkel sokszor találkozom, papként is ismernek, nemcsak diplomataként. Főleg a többi diplomatáról van szó, akik közül itt, Manilában is igen sok a katolikus. Ők szentségek, szentelmények kiszolgáltatására is felkérnek. Szívesebben fordulnak hozzám, mint a „hivatalos” plébánoshoz, hiszen a helyi emberekhez szokott papság nehezen érti meg az ide akkreditált külföldi diplomaták vándorló, családokat próbára tevő, sajátos életmódját. Ezenkívül nagyon gyakran hívnak jelentős egyházi eseményekre, ahol sok emberhez szólhatok. Ezek ugyan általában különleges helyzetek, mégis alkalmasak arra, hogy a jó Istenhez közelebb vezethessek embereket. Azután itt vannak a nunciatúra látogatói, akik helyzete gyakran lelkipásztort igényel, mert gondjaikban és örömeikben emberre és nem csupán irodai megoldásokra van szükségük.

A nunciatúrának befolyása van a Vatikán személyi döntéseire is…

 

Mi készítjük elő a püspöki kinevezéseket, a bonyolult folyamat első szakasza zajlik nálunk. A beszerzett információkat, értékeléseket szerkesztett formában továbbítjuk a Vatikánba, ahol a Püspöki Kongregációban egy bíborosokból álló testület tanulmányozza őket és tesz javaslatot a pápának. A döntést minden alkalommal maga a szentatya hozza meg. Én úgy érzem, hogy valójában ez is lelkipásztorkodás, hiszen a püspökök személye befolyással van egy ország egyházi életére – ők az egyházmegyék papságának lelki felelősei, és a papokon keresztül minden katolikusra hatnak. Bizony, korántsem könnyű megtalálni a püspöki szolgálatra minden szempontból alkalmas egyházmegyés vagy szerzetes papokat, mert a tökéletes erkölcsi feddhetetlenség és a kiváló képességek megléte még nem minden. Hiszen az Apostoli Szentszék nem „kézi vezérlésű”, azaz felsőbb irányítás nélkül önállótlan és egyéniség nélküli főpásztorokat szeretne, hanem olyanokat, akik képesek kezdeményezni.

Van-e jellegzetessége a vatikáni diplomáciának?

 

Nyilván számtalan sajátossága van, melyekre most részletesen nem tudok kitérni. Az Apostoli Szentszék diplomáciájának története, szerepe, nemzetközi jogi helyzete, óriási tekintélye, emberközpontúsága, korszerűsége, vagy akár az „Apostoli Szentszék” és a „Vatikán Városállam” jogi fogalmainak meghatározása hosszú fejtegetéseket igényelne. Utalhatnék arra is, hogy maga a diplomácia mint tevékenység és tudomány éppen a pápai legátusok küldésével kezdődött több mint másfél évezreddel ezelőtt. Ennek szinte következménye, hogy a Pápai Diplomáciai Akadémia a világon a legelső ilyen jellegű felsőoktatási intézmény, mely az idén háromszáztíz éves. A jelenről szóló igazi jellegzetességet úgy tudnám összefoglalni, hogy míg minden más ország diplomatái elsősorban államaik politikai és gazdasági érdekeinek érvényesítéséért dolgoznak, addig a vatikáni diplomácia az egyház mindenkor szabad működésének biztosítása mellett az egyetemes emberi értékeket helyezi előtérbe, legfőbb feladatának az Ember méltóságának, Istentől kapott jogainak védelmét tekinti. Nemzetközi konferenciákon kollégáink azt szokták mondani, hogy a Szentszék a diplomácia lelkiismerete. Hiszem és azon dolgozom, hogy ez töretlenül így legyen.