Az elsősorban fiatalokat vonzó francia ökumenikus szerzetesi közösség célját az alapító, Roger testvér így fogalmazta meg: „Ne szerveződjék mozgalom a közösség körül. Éppen ellenkezőleg, a közösség arra hívja a találkozók részvevőit, hogy hazatértük után éljék meg otthon azt, amit megértettek az evangéliumból. Ezenközben egyre jobban megismerik saját magukat, és felfedezik a szolidaritás eszközeit, amelyeket környezetükben meg is valósíthatnak.” A mostani találkozóra a magyar fiatalokon kívül szlovének, horvátok, szlovákok, lengyelek, osztrákok, németek, illetve kisebb számban további tizenöt országból érkeztek fiúk és lányok, összesen több mint háromezren. A vendéglátó főpásztor mellett Márfy Gyula veszprémi érsek, Balás Béla kaposvári püspök, Bíró László tábori püspök, valamint számos pap és több protestáns és ortodox lelkész vett részt a városi sportcsarnokban tartott közös imádságokon.
„Szevasztok, örülünk, hogy itt vagytok!” – hangzik a sportcsarnok bejáratánál, s a szervezők vidám tekintettel irányítják az érkező fiatalokat. Sokan vannak, arcuk megcsillan a benti fényben, odakint szemereg az eső, de őket ez nem zavarja, türelmesen várakoznak, hogy bejussanak. Különböző nyelveken szólnak a hangok, mégis mindenki érti a másikat. A küzdőtér már tele földre telepedett lányokkal és fiúkkal. Mindenki megérti, belülről érkezik a természetes igény: ez az elcsendesülés helye. A csillogás megmarad az arcokon. A hatalmas, vörös drapéria alatt mécsesek sokasága a várakozás és a remény izzó fényét vetíti föl, bal oldalon ikon, jobb oldalon áll a kereszt. Dallamhang: „Ne félj, ne aggódj, ne sírj, ne bánkódj, ha tiéd Isten, tiéd már minden.” S ismétlődik, szép ritmusosan, a befogadó idő leheletével. „Eddig is sok dalt ismertem a taizés énekek közül, tanítom a gyerekeknek az általános iskolában, s most szeretnék közvetlenül részese lenni, milyen egy taizéi találkozó” – mondja Nyeső Ildikó tanárnő. Az Ágoston téri egyházközség tagjaként öt fiatal befogadására jelentkezett, de olyan sok ajánlkozó akadt, hogy neki „csak” két fiú jutott.
A lengyelországi Poznanból érkeztek a srácok. Egyikük itt van Ildikó gyermekével, társa a vendéglátó háznál alszik, egész éjszaka és nappal vezetett, mire ideértek. „Gyermekeim angolul beszélnek velük, én az orosztudásommal nem sokra megyek. Nyelvileg el vagyok vágva ettől a világtól. A negyven év, amely megnyomorította az életünket, süketté, vakká tett, mintha másik bolygón élnék. Mosolyogni, főzni tudok rájuk – ennyit tehetek értük.” De hiszen nem elég? A lélek cselekvő gesztusa. Még mindig érkeznek. Közben fölhangzanak a könyörgések: „Imádkozzunk azokért, akiknek segítségre van szükségük. – Add, hogy megtanuljuk igazságosabban elosztani a Föld javait minden ember között. – Add, hogy ne vesszen ki bennünk a teremtés fölötti csodálat.” Október 23. Forradalmi nap, forradalmi este. Forradalomra van szüksége az országnak! – gondolom, s Ildikó mintha megértené a ki sem mondottakat, talán arcomról látja, ahogyan körültekintek a fényes fiatalokon, mosolyogva fordul felém: „De nem külső, hanem belső forradalomra. A gondolkodás, a lélek forradalmára.”
Forradalom, forradalom! Garadnay Balázs püspöki helynökkel, az egykori iskolatárssal is e körül forog a találkozásunk: „A taizéi találkozóra készülve sokat gondolkodtam a lelki forradalmon. Amikor az ember belátja: elég ebből, ez így nem mehet tovább, túl nagy a bűn által ránk nehezedő nyomás! Eljő a pillanat, amikor összefogva, Krisztusra tekintve kimondjuk: lehetséges előbbre jutni. Úgy érzem, ennek a több ezer fiatalnak ilyen pillanat érkezett el.” Németh Zoltán pécsi evangélikus lelkész mondja: „Csodálatos alkalom. S hogy éppen a mai Magyarországon kerül sor erre; mert ennek a társadalomnak nagy szüksége van arra, hogy belülről ízleljen meg olyan közösségi alkalmakat, amikor eltűnnek azok a merev határok és falak, amelyek elválasztanak bennünket.” S ő is kapcsolódási pontokat talál 1956 és a mai nap között: az ifjúság cselekedett akkor, ahogyan most is, „másrészt ennek a közösségnek a tisztasága, érdekmentessége…” Szegeden a zeneművészeti szakközépiskolában érettségire készül Lehóczky Mária, kitűzője szerint: Marcsi. „Legutóbb egy hónapot töltöttem Taizében a nyári szünet ideje alatt. Mi vonz, mi hív oda? A csend – s hogy annyi országból jönnek a fiatalok, olyan helyekről is, ahol tiltják a kereszténységet. Kíváncsi vagyok, ők hogyan élik meg hitüket, a Krisztussal való találkozást.”
A mostani találkozó középpontjában a kiengesztelődés áll emberek és népek között. Szlovákiából is sok fiatal jött. A politika szintjén, ami sajnos leszivárog a mindennapokba, rég nem tapasztalt feszültség jelentkezik a két nép között. Marcsi mintha nem is értené: „Itt nincs feszültség, biztosan mondhatom. Testvérek vagyunk az Úrban.” Odalép Martina, Szlovákiából érkezett, ha nem is értette pontosan, de tudja, miről beszélünk. Angolul mondja: „Normálisan élni – nem kell ennél több.” De mi a „normális”? – vetem közbe. Arca tiszta, mint a többieké is: „Normális, ami krisztusi módon természetes.” S én arra gondolok, a világ nagyfejűit ezekhez a lányokhoz kellene továbbképzésre küldeni. Ezek a forradalmi fiatalok nem félnek. Megható, amikor Farkas István Gergő és Csörge Péter leugranak a kerítés párkányáról, „összeszedik magukat”, amikor vacsoraosztásra várva a kereskedelmi iskola bejáratánál (ezt is taizéi egyszerűséggel és zsenialitással szervezték meg) odalépek hozzájuk. Illem! És már nem is kérdeznék tőlük semmit, elég ennyi: íme, létezik illem-Magyarország, értelem-Magyarország, tisztaság-Magyarország, remény-Magyarország! Gergő régészetet tanul az ELTE-n, Péter villamosmérnök-hallgató. „A taizéi közösségről eddig csak hallottam keresztény körökben, de közelebbről nem ismertem” – mondja Gergő. – „Érdekel a társaság, elsősorban azért jöttem, hogy meghallgassam mások véleményét.” Én, az öreg, „provokálom” őket: a mai világ „eszményei”: pénz, hatalom, siker, törtetés, én-önzés közepette lehet-e másféle életet is élni? Péter: „Az egészséges karrier és a sikerre törekvés természetes, de nem töltheti ki az életünket, az enyémet biztosan nem.” De – erősködöm tovább –kivonhatjátok- e magatokat a mai élet ideológiai zuhataga alól? „Sokfelé kell tájékozódni, sok emberrel beszélni, s ilyen körökben, mint a mostani, számos olyan emberrel lehet találkozni, aki józan életet él.”
S a társkeresésben? – folytatom. Gergő fölnevet: „Foglalt vagyok, barátnőm is katolikus, jól megvagyunk, nem ilyen szándékkal jöttem ide. Ilyen körökben sokkal célszerűbb társat keresni, s egyszerűbb is kapcsolatokat teremteni.” Péter pedig: „A székesegyházi közösségekben jól lehet társat találni, s az én nemzedékemhez tartozókat talán kevésbé érintik meg azok a butaságok, amelyek a mai világot jellemzik.” Bájosan szép Snett Mariann. Pécsett tanul, ötödéves latin-történelem szakon: kutatni szeretne, de szívesen tanítana is. Éppen most nyert el féléves francia ösztöndíjat Nantes-ba, „jobban elsajátítom a nyelvet, és a francia történelmet kutatom majd”. S arra, mit közvetít neki Taizé lelkisége, ezt mondja: „Kerüljünk egymáshoz közelebb, mi, fiatal keresztények.” Keresem rajta a celeb, a szingli, a valósítsd-meg-önmagad nő vonásait. Felkacag: „Nem szeretnék ilyen lenni. Meg akarok maradni az egyszerűségben, megtartani az evangélium üzenetét, a hit, remény, szeretet egységét.” „Nehéz ma katolikusnak lenni?”„Igen, több szempontból nehéz. Eluralkodott a közömbösség, a vallást a magánszférába szorították vissza. A fiatalok közösségei nem szerveződnek, sokszor a család, a társadalom nem örökíti az ember és a nemzetiségek értékeit, hanem mindenek fölött az individulaizmus uralkodik.” „Magányosnak érzed magad ebben a világban?” „Nem, egyáltalán nem, a taizéi csoportban például sok hasonló gondolkodású fiatallal találkozom.” Alois testvérrel, a taizéi közösség vezetőjével szombat délelőtt találkozom: „Emlékszem, amikor húsz évvel ezelőtt ideérkeztünk a kelet-nyugati találkozóra, Cserháti püspök úr meghívására. Addig el voltunk szakítva egymástól. Azokban a napokban már éreztük az új helyzet, az új szabadság kezdeteit, s ez lelkesedéssel töltött el minket.” 1989 május első napjai… Barátommal gyalog zarándokoltunk Budapestről Pécsre, öt és fél nap alatt, hogy a taizéi találkozó kezdetére megérkezzünk. Hosszú út, hosszú beszélgetések, hosszú csöndek. Akkor a Pius-templomban „folytatódott az ima”, a földre helyezett ikon-kereszt körül. Aki akarta – s most ugyanez hangzik el, aki úgy gondolja: homlokát a keresztfához érintheti, s ezzel az egyszerű mozdulattal fejezi ki, hogy saját és mindazok terheit, akik közel állnak hozzá, a keresztre helyezi. Mayer Mihály pécsi és Balás Béla kaposvári püspök hajol le legelébb, s nyomukban órák hosszat énekelnek, várnak, imádkoznak, araszolnak a forradalmárok. Az embernek le kell hajolnia, hogy fölemelkedhessék. „A város lakói megnyitották ajtajukat és szívüket a fiataloknak” – mondja Alois testvér. „A bizalom zarándokútja pécsi állomásán sokan vagyunk, sokfélék vagyunk: fiatalok, akik a békét és a kiengesztelődést keresik. Szeretnénk, ha ez a találkozó a remény jele lenne egy olyan időszakban, amikor sok embert megkísért a kishitűség és a csalódottság.” Majd arról beszélgetünk: úgynevezett modern világunkban sokak számára nehézkessé vált az Istenben való hit, Isten létét sokan szabadságuk korlátozásaként élik meg. Egyedül szeretnének megharcolni életük boldogságáért, ami képtelenség.” Valóban, rajtunk áll, képesek vagyunk-e merész döntéseket hozni: merjük-e Krisztust bátran szeretni, s ennek megfelelően élni másokkal való kapcsolatainkban? Amikor a liberalizmus és a marxizmus eszméje uralja Európát. „Mindannyian láttuk húsz éve a kommunizmus politikai gyakorlatának végét, s most a korlátok nélküli kapitalizmus végkifejletének vagyunk tanúi. Újra kell gondolni a korábbi eszméket: az anyagi javak nem elégségesek a boldogsághoz. Jézus arra hív, lássuk meg az út mentén élőket is. Egyre többen csúsznak le a társadalmi bizonytalanságba. Szeretnénk bátorítani a fiatalokat, legyenek tudatában ennek a helyzetnek, s keressék életük egyszerű cselekedeteit, amelyekkel elindulhatnak a szegények felé.”
Az egyik délutáni csoportos beszélgetésnek Máriakéménd ad helyet. Útközben magas, jó arcú fiú stoppol. Karim Dilán is oda igyekszik. Édesapja kurd nemzetiségű, muzulmán vallású. „Sokat jelent, ha a lélek időt kap, hogy belehelyezkedjék Istenbe, s ha ezt nagyobb közösségben, különböző országbeliek között élheti meg.” Kiskorától katolikus közösségbe jár Káposztásmegyeren. „Édesapám is ott volt a közösség alapításánál. Minden vallás ugyanazt keresi, s megismerve azokat, talán könnyebb elszakadni a rossz irányba mutató vallási formaságoktól.” Minden kultúrához tartozás első jellemzője a vallási tartalom. Kezdődhetne-e másként Pécsett a jövő évi, európai kulturális fővárosi eseménysorozat, mint ezzel a találkozóval? Irányfényt ad – azoknak, akik képesek meglátni a fényt. Hogyan is mondta Alois testvér? „Keressék életük egyszerű cselekedeteit, amelyekkel elindulhatnak a szegények felé.” A máriakéméndi csoportbeszélgetés vezetője Barcsay András. A „beszélgetés” lényege az otthon megtekintése. András pszichiáter orvos, Németországban született, magyar szülőktől, s főként ottani adományokból hozta-hozták létre azt az anyaotthont egy hosszan elnyúló, egykori svábházban, ahová „otthonról” menekülni kényszerült anyákat fogadnak be gyermekeikkel. S hogy önmagát fönntartsa: havonta tíz napot egy Mainz melletti klinikán ügyel. A sportcsarnokban még mindig sokan várakoznak-imádkoznak, hogy homlokukat a kereszthez érintsék. Alois testvér szavai jutnak eszembe: „Háromezer fiatal nem olyan sok, mégis sokakra hatással lehet. Segíthetnek abban, hogy a mérleg nyelve ne a zűrzavar, hanem a reménység felé billenjen el.” Elalvás előtt szállásunkon véletlenszerűen az Illyés Gyula naplójegyzeteit tartalmazó kötetet veszem elő. Az első oldalon, talán Max Frisch-től vagy Dürrenmatt-tól idézi: „A cselekmény színhelye mindig az emberi lélek.”
