Zongoraszonáta a víz alól

Építész a szakmája, és szenvedélyes fotós. Nemcsak a természeti környezet és az épített örökség foglalkoztatja, hanem a víz alatti látvány is. Az elmúlt tíz évben több mint félezerszer merült a mélybe, hogy lencsevégre kapja a tenger élővilágát, szépséges vagy riasztó lényeit, de rajong a hullámsírban nyugvó, vízzel-idővel dacoló hajóroncsokért is. Ifj. Lőrincz Ferenc, a kaposvári Arker Stúdió tulajdonosa és vezető tervező építésze a közelmúltban két díjjal gazdagodott. A denevérhalat megörökítő, Szemtől szemben című képével a Magyar Újságírók Országos Szövetsége által kiírt 35. Magyar Sajtófotó Pályázaton a Természet és tudomány (egyedi) kategóriában első díjat nyert, és Európa legnevesebb, Londonban meghirdetett 2017 Underwater Photographer of the Year víz alatti fotósversenyén szintén ez a felvétel lett a portré kategória győztese.

Ybl-díjas szülei, Lőrincz Ferenc és L. Szabó Tünde a magyar építészet ikonikus alakjai voltak, ám idejekorán az égi tervezőasztal mellé hívta őket az Úr. Különösen édesanyjának, Somogy néhai főépítészének volt elmaradhatatlan kelléke a fényképezőgép. Tőle tanulta a fotózást, a művészi színvonalú láttatást?

– Vélhetően neki is jelentős szerep jutott ebben, hiszen aki ismerte, az tudta: bárhova indult, nyakában mindig ott lógott a fényképezőgép. Az építészet, amely a szakmám és egyúttal a hivatásom is, háromdimenziós képalkotás, s felettébb izgalmas ezt a háromdimenziós teret két dimenzióban bemutatni – akár az épületbelső vagy -külső, akár a víz alatti fotózás vonatkozásában. Arra törekszem, hogy ez minél tökéletesebben sikerüljön. Meg is lepődtem, hogy e több évtizedes múlttal büszkélkedő, rangos magyar pályázat ilyen eredményt hozott, hiszen idén 234 alkotó jelentkezett 6259 művel, és úgy tudom, víz alatti kép még soha nem nyert kategóriadíjat a sajtófotó harmincöt éve alatt. A pályázók hivatásos fotográfusok, engem leszámítva…

Amatőr fotósnak tekinti magát?

– Igen, az vagyok. 1984 és 2007 között Minolta tükörreflexes filmes fényképezőgépekkel fotóztam, a digitális technikára 2004-ben álltam át Nikon DSLR kamerákkal. A hobbifotózás után 2014-ben szereztem alkalmazott fotográfus végzettséget Pécsen.

A merüléshez viszont profizmus kell, mint ahogy a víz alatti fényképezéshez is. Egyik sem veszélytelen vállalkozás, Ön mégis örömmel bújik búvárruhába, és szereli magára a nem túl könnyű készüléket. Mi motiválja? A mélység, a szépség, a kockázat?

– Leginkább a csend és a nyugalom, amit a felszínen nem tudok megélni. Nekem a merülés, a víz alatti fotózás pihenést jelent, a roncsfotózás pedig különös szenvedélyt. Főleg az Adriában található, monarchiabeli roncsok, a Tihany, a Ferenc József és az első világháborús magyar hadiflotta hajói foglalkoztatnak, sokat olvastam róluk.

Milyen állapotban vannak ezek a roncsok?

– A tizennyolc méternél mélyebben fekvők jobb állagúak, míg az e felett fekvők rosszabbak, mert a hullámzás folyamatosan károsítja azokat. De egy mélyebben fekvő hadicirkáló sok száz évig megmarad a víz alatt.

Mindig kiszámítható, hogy milyen látvány és élmény fogadja a búvárokat?

– Általában igen, hiszen védett területen találhatók ezek a roncsok, és engedély kell a megtekintésükhöz. Egyszer azonban volt egy váratlan, kissé hátborzongató élményünk. Az „Adria Titanicjának” nevezett, 1914-ben elsüllyedt Baron Gautsch nevű utasszállító roncsát szerettük volna egy kicsit jobban megismerni. Még most is gyönyörű a belseje. A tágas bálteremben úsztunk éppen, amikor egyszer csak századfordulós sanzonok, majd zongoraszonáták csendültek fel. E váratlan, ám megható eseményről csak a felszínen tudtunk beszélni. Először magam is azt gondoltam, csak képzelődöm, de a társam is igazolta, hogy a zene valóság volt. Mint kiderült, a mellettünk lévő hajóról víz alatti hangszórókat engedtek le a mélybe, és azokból áradt e gyönyörű muzsika…

Bármennyire is lenyűgöző lehetett e látvány és az élmény, mégiscsak egy olyan térben úszkáltak, ahol sok százan lelték halálukat…

– Nehéz is volt szabadulni e tudattól. Meghatódtunk, és mindvégig együttérzéssel gondoltunk az áldozatokra, akiknek ilyen szomorú véget ért a szórakozásuk.

Hány merülés után célszerű fényképezőgépet vinni a víz alá?

– Vízbiztonság, kiemelkedő lebegőképesség és búvártudás kell, s ma már azt mondanám, legalább ötven merülés szükséges ahhoz, hogy megfelelő képek szülessenek. Ennek ellenére én már az első merülésemen fényképeztem…

Ez sem tökéletes pihenés, hiszen a fotózás nagy koncentrációt igényel.

– Ez így van, én mégis csak ezáltal élem át a teljes fizikai és lelki kikapcsolódást, s ezért térek vissza valóban feltöltődve egy-egy merülésből. Közeledek az ötvenhez, s nem szeretnék kiégni a szakmámban. Ugyanis azt érzékelem, hogy a kortársaim – mivel éjjel-nappal csak a munkájuknak élnek – erre az életkorra belefáradnak a hivatásukba. Ha mégsem, akkor a depresszió uralkodik el rajtuk, vagy valamilyen szenvedélybetegség. Lehet, hogy az alkotómunka szükséges velejárója ez – hiszen más művészeti területen is megfigyelhető –, de rombolja az emberi lelket. Én pedig nem dőlök be a trendnek, hadakozom ellene. Még akkor is, ha a tengerek és óceánok vizében, tizenhárom-tizenöt emeletnyi mélységben, ebben a gyakorlatilag súlytalansági állapotban újra és újra rádöbbenek: milyen parányi lény az ember az Isten alkotta világgal, a teremtőerővel szemben. A szabad akaratot azonban meghagyta nekünk az Úr. Ezért szeretném minél többször megmutatni e gyönyörű víz alatti világot, ahol eltűnik a fény, hiszen a víz nyolcszázszor sűrűbb a levegőnél. Azért dolgozom vakuval, hogy visszaadjam azokat a színeket, amelyeket a búvár nem lát, mivel a halraj, a korallzátony nincs megvilágítva.

Mely helyekkel ismerkedett meg az elmúlt évtizedben?

– Az Adriáról már szó esett, de a Földközi-tengerben és a Vörös-tengerben is nagyon sokat merültem már, valamint az indonéz szigetvilág is kedves a szívemnek. Sajnos a kiváló partközeli merülőhelyek rohamosan pusztulnak, hiszen az ember hatással volt a természetre. Eltűntek a zátonyok, vagy az élet tűnt el a zátonyokról. A búvárkodás mára világméretű divattá vált, amelynek eredményeképpen a partokhoz egynapi hajóúton belüli távolságra eső zátonyokat rendkívüli környezeti terhelésnek teszik ki. Ezért hajós szafarikon merülünk, annak érdekében, hogy a távolabbi, érintetlen merülőhelyeken tudjunk fényképezni.

Van-e kedvenc tengere?

– A Vörös-tengerben merültem a legtöbbet, egyiptomi és szudáni vizekben, s ez mindig fantasztikus élménnyel gazdagított. A Galápagos-szigetek is vonzanak, ám oda még nem jutottam el.

Ezeken az egyhetes „hajós szafarikon” naponta hány órát tölt a mélyben?

– Általában négyszer-hatszor merülünk másfél órát, így nemritkán akár nyolc-kilenc órát is a tengervízben töltünk.

Ilyenkor megelégszik a tengeri világgal, vagy szakítanak időt a szárazföldi látnivalókra is?

– Kénytelenek vagyunk, mivel a víz alatti nagy nyomás miatt a vérünkben felgyülemlett nitrogénnek ki kell ürülnie a szervezetünkből, hogy kibírjuk a repülőutat. Egy-egy nap elegendő erre, és örülünk is a nevezetességeknek. Egyik ámulatból a másikba esünk, de közben – természetesen – folyamatosan fotózunk a társaimmal.

Nevezetességnek számítanak már most is – hát még a jövőben – az Önök által tervezett épületek, köztük számos egyházi ingatlan. Olyanok, mint például a Soli Deo Gloria Konferenciaközpont Balatonszárszón, amely az édesapjával közös munka. De a kaposvári Nagyboldogasszony Iskolaközpont térszín alatti épülete, a zselickislaki szeretetotthon, a csurgói református gimnázium átépítése, valamint a somogyaszalói és a hetesi református templom is az Önök nevéhez fűződik.

– Reméljük, hogy egy időre sikerült megállítanunk a mulandóságot. Legalább ötven templom felújítása készült a terveink alapján, legutóbb a kaposvári Szent Kereszt-templom bővítésének tervein dolgoztunk.

Beszélgetésünk idején a Krisztus harminchárom arca című, a kaposvári Kormányhivatal Galériában a nagyhéten nyíló kiállításának előkészületei foglalkoztatják. Honnan az ötlet, hogy végigfotózza a kaposvári köztéri kőkereszteket?

– Az elmúlt években tudatosan fényképeztem Kaposvár valamennyi, megörökítésre érdemes épületét. A különféle szobrok és más műalkotások sem maradhattak ki ebből a munkából. Mintegy hetven út menti és temetői keresztet fotóztam, de nemcsak Kaposváron, hanem a hozzá kapcsolódó településrészeken: Töröcskén, Kaposfüreden és Toponáron is. Két éve az Ars Sacra Fesztiválra készítettem belőlük egy válogatást. A képekhez bibliai igéket, archaikus népi imádságokat vagy versrészleteket párosítottunk. Most ismét bemutatjuk e fotókat, hadd lássák minél többen, hadd töprengjenek a hozzájuk illesztett szövegeken, hiszen mindannyiunknak megvan a maga keresztje!