Utak felfelé

 

Richard Rohr Lélegezni a víz alatt című könyve az Anonim Alkoholisták (AA) gyakorlatán keresztül a felfelé vezető utat mutatja be, szintén tizenkét lépésben.
Ez az írás ugyanakkor nem csak szenvedélybetegeknek szól. Azaz mégis, hiszen az amerikai ferences szerző szerint „társadalmunk a klasszikus függőség jeleit mutatja. Úgy fuldoklik, hogy közben nem is tud róla.” Valamiképpen ugyanis mind­annyian függők vagyunk – rögzült szokásaink, védekezőmechanizmusaink, gondolkodási sémáink rabjai. Nem beszélve a közmegegyezésen alapuló, kollektív függőségekről, melyek közül kiemelkednek a politikai ideológiák.
A pszichológusok szerint egy függőséget csak egy másik függőséggel lehet helyettesíteni. Ilyen szerepet tölthet be az életünkben a vallás. Ebben az esetben persze nagy kérdés, hogy a hit pozitív hatásai milyen mértékben érvényesülnek. Richard Rohr a hétköznapi vallásosságot nem tartja kielégítőnek. Az Olthatatlan szeretet című művében – amely Assisi Szent Ferenc lelkiségét szeretné közelebb hozni az olvasóhoz – arra hívja fel a figyelmet, hogy sokáig elsősorban arra összpontosítottunk, „miként imádjuk az egyesített birodalommá intézményesült Jézust, ahelyett, hogy követtük volna”. Szent Ferenc Jézus emberségének utánzását hangsúlyozta, és nem csupán istenségének imádását; az ember szenvedését is látta, nem csak a bűnösségét. Nem elég egyetérteni bizonyos vallásos kijelentésekkel, arra is szükség van, hogy végigjárjuk az emberi megvilágosodás lépéseit.
A béklyóként ránk akaszkodó függőségek oka nem kívül van, hanem bennünk. A lelki élet mesterei több nevet is adtak neki, manapság leginkább egónak hívják. Ez a kicsi én, amely inkább meghalna, mintsem hogy megváltozzon. Mind a két könyv azt mutatja be, miként hallgattathatjuk el az ego hangját, és hogyan juthatunk közelebb ahhoz a Belső Valósághoz, amely csak Isten szavára figyel. Az „igazság szabaddá tesz titeket” jézusi mondás (Jn 8,32) arra is utal, hogy kötöttségeinket le kell tennünk. A Krisztus-követés annyit jelent, hogy krisztusivá válunk.
Rohr Szent Ferenc útját radikális egyszerűségnek nevezi. Ferenc „mezítláb állt a földön, miközben az eget érintette”. Ő és Assisi Szent Klára nem vágyott arra, hogy magasabb polcra kerüljön. A karrierre törő ember ugyanis nem figyel semmire, ami az ő státuszánál lejjebb van. A ferences misztika, a „szelíd prófétálás” a szerző szerint az elitizmus és az individualizmus helyett a kereszttel való azonosulást hirdeti. A ferences harmadik út, vagy alternatív ortodoxia a hatalom, tekintély és javak nélküli életet hirdeti, amely abból indul ki, hogy a helyes gyakorlat megváltoztatja a gondolkodásmódot is.
Az AA tizenkét lépéses programja „nem érdemekért folytatott versengés, hanem a tehetetlenség megtapasztalása”. Annyi biztos, hogy az ego addig nem akar meríteni a nagyobb forrásból, amíg a saját erőforrásai cserben nem hagyják. Az első lépés az elengedés, annak figyelembevételével, hogy egyetlen problémát sem tudunk megoldani azon a (tudati) szinten, amely a problémát okozta. A felfelé vezető út második állomásán három térnek kell megnyílnia: „konok fejünknek, bezárult szívünknek, féltve óvott testünknek”.
A „megtisztulás, megvilágosodás és egyesülés” fokozatain áthaladva rá kell döbbennünk arra, hogy mi magunk vagyunk a probléma. A másiknak való önátadás sem egyszerű, nem beszélve az „árnyékénnel” való találkozásról. Szent Ferenc a gyengeség – a kicsinység, a szegénység, az elutasítottság, az esendőség – integrálását hirdette. A terapeuták ezt hívják az árnyék elfogadásának. Isten csak akkor menthet meg bennünket, ha beismerjük tökéletlenségünket, sőt, akár azt is, hogy a világ szemében értéktelenek vagyunk. Szent Ferenc azért választotta a kis utat, mert ezt felismerve szeretett volna kilépni a megbecsülés-szégyen rendszeréből. Az ugyanis, akit valamiért nagyra tartanak, könnyen lenéz másokat; aki maga felett nagyságokat, tekintélyeket lát, szégyenkezni fog.
Rohr a bűn – büntetés – bűnbánat – átalakulás helyett a bűn – feltétel nélküli szeretet – átalakulás – bűnbánat sorrendjében hisz. A megbocsátás számára nem más, mint lemondás arról a reményről, hogy a múlt másmilyen lehetett volna. A ferences szerző más könyvében is hibásnak tartja a kettősségekben gondolkodást. Aki nem lép túl ezen, az gyermek marad, és csak tejet ihat, mert még nem bírja el a szilárd ételt (1Kor 3,2). A „világegyetem bizonyos fokú értelmetlenségének elfogadása” is paradoxon, mint ahogyan az is, hogy csak a szenvedő Isten tudja megváltani a szenvedő embert.
Isten alázatos, nem jön, csak ha hívják, de valamilyen furfangos módon mindig meghívatja magát. Nekünk pedig nem azért kell fohászkodnunk, hogy megváltoztassuk Isten akaratát, hanem azért, hogy mi magunk megváltozzunk. Azért imádkozzunk, hogy kapcsolat szülessen köztünk és Isten között, és ne azért, hogy elintéztessük vele a gondjainkat.
A korábbi hibák kiigazítása mellett szükség van a valódi jóvátételre, amely személyre szóló és közvetlen. Ezt követi a tudatosság felébresztése, amikor látom azt, hogy látok. Ekkor eljön a Belső Tanú, a Szentlélek, aki „megtanít majd mindenre” (Jn 14,26). Az énközpontú, számítgató értelem helyére kerül a szemlélődő elme: beleegyezünk abba, hogy Isten megváltoztasson minket.
S mi lehet az utolsó lépcsőfok? Természetesen az, hogy mindazt, amire jutottunk, nem tartjuk meg magunknak. Mint a belégzés és a kilégzés. Most jöhet az üzenet továbbadása.

(Richard Rohr Lélegezni a víz alatt és Olthatatlan szeretet című könyvei megvásárolhatók az Új Ember könyvesboltjában.)