Zenével a szegény gyerekekért

„Nagyon kicsi voltam még, négyéves, amikor láttam a zenekart a tévében. Annyira megtetszett ez az egész, hogy édesanyám átment a szomszédhoz, akiről tudta, hogy az El Sistema egyik iskolájában dolgozik, és elmondta: szeretném látni élőben, mi ez – meséli Johanna. – Elmehettem hát egy próbára, azóta szerelmes vagyok.” És ez a szerelem több mint huszonöt éve tart már. Anyja a fuvolát képzelte el a lánynak, de ő a hegedűt választotta, vagy a hegedű választotta őt, ki tudja. Johanna már befejezte zenei tanulmányait, és most az egyik nucleo, vagyis oktatóhely vezetője, mert – mint mondja – mindig élt benne a vágy, hogy átadja másoknak, amit megtanult. A lány Caracas egyik szegényebb részéről származik. „Nem nélkülöztünk ugyan, de azért nem is volt meg mindenünk – árulja el. – A legjobb nevelést kaptam. A szüleim arra tanítottak, hogy használjam ki a lehetőségeket, és hozzam ki magamból a legtöbbet.” Pályáján szerinte a kitartás volt a legfontosabb: „Sokszor egyáltalán nem volt könnyű, családi és pénzügyi gondok jelentkeztek, de tudtam, ha zenész akarok lenni, meg kell tanulnom túllépni ezeken.”

 

Hogy ne az utcán csellengjenek

 

José Antonio Abreu 1975-ben hívta életre hazájában, Venezuelában az El Sistema elnevezésű klasszikus zenei programot, amely egyfajta kitörési lehetőséget jelent a szegénységből. Az olajáról, drogkereskedelméről, bandaháborúiról, nyomornegyedeiről és szélsőbaloldali diktatúrájáról ismert országban csaknem ötszázezer gyerek tanul klasszikus zenét, méghozzá napi négy órában. Háromszázötven alapszintű zeneiskola, úgynevezett nucleo működik, és hatezer tanár meg több száz zenekar, a papírból kivágott hangszereken játszó csoportoktól a világszínvonalú Simón Bolívar Szimfonikus Zenekarig. A Zeneakadémián szereplő Caracasi Ifjúsági Zenekar az El Sistema keretében létrejött több mint harminc szimfonikus zenekar közül az egyik legjelentősebb. Vezetője, Dietrich Paredes az El Sistema nagy felfedezettje, ahogy nagybőgőn játszó egyik szólistája, Edicson Ruiz is, aki kilencévesen még áruházak rakodójaként dolgozott, tizenhét évesen pedig már a Berlini Filharmonikusoknál játszott. És ha már az El Sistema nagy felfedezettjeinél tartunk: a legnagyobb kétségkívül a mindössze harminchárom éves Gustavo Dudamel, aki még nem volt nagykorú, amikor kinevezték Venezuela legfőbb ifjúsági zenekarának élére, huszonnyolc évesen pedig már a Los Angeles-i Filharmonikusok vezetője lett. „A legelképesztőbb adottságokkal rendelkező karmester, akivel valaha összehozott a sors” – mondta róla Sir Simon Rattle.


Ám ha nincs az El Sistema, talán ő sem tart ott, ahol most. „Nem arra törekszünk, hogy egyfajta zenészgyár legyünk, nem is lesz mindenkiből hivatásos zenész, aki az iskoláinkban tanul” – fejti ki Eduardo Méndez, az El Sistema igazgatója. Egyfajta szociális projekt (is) ez, amelynek részvevői a legszegényebb gyerekek közül kerülnek ki. Az elsődleges cél, hogy maradjanak távol a kábítószerektől, a bűnözéstől, a bandáktól, magyarán: délutánonként ne az utcán csellengjenek. Hanem zenéljenek. Tocar y luchar, vagyis Zenélj és küzdj! – ez az El Sistema mottója. „Számomra az a legfontosabb, hogy elvigyem a zenét a szegények közé. Azt szeretném, hogy a szegény gyermek is játsszon Mozartot. Miért is ne? – mondta egyszer Abreu. – Ezeknek a fiataloknak a legnagyobb része sebezhető: valamennyi társadalmi osztályból kitaszították őket. A programban való részvétel lehetővé teszi számukra, hogy terveket szőjenek, célokat tűzzenek ki, és a zenélés segítséget nyújt a szebb életért folytatott küzdelmükben.”

 

Hangszerjáték és boldogság

 

A hangsúly a hangszerjátékon van: alighogy bekerülnek az iskolába, máris a hangszerhez nyúlnak a gyerekek. A játékot nem magánórákon, hanem csoportos foglalkozásokon sajátítják el, és rendszerint a nagyobbak tanítják a kisebbeket. Már ötévesen hangszer van a gyerekek kezében, amit ingyen – adományokból vagy a Simón Bolívar Alapítványtól – kapnak. Itt nincs válogatás, az El Sistema keretében bárki elkezdhet klasszikus zenét tanulni. A tanárok maguk is a rendszer neveltjei, ugyanonnan kerültek ki, ahonnan a legtöbb gyerek, és az egyetlen céljuk, hogy boldognak lássák őket. „És a gyerekek boldogok is, mert a zene varázsa hat” – vallja Méndez, aki szerint a program lényege, hogy a gyerekek felnőttként más emberek legyenek, függetlenül attól, hogy zenészek lesznek-e vagy sem. Megtanulják, mit jelent odafigyelni a másikra, hogyan kell együttműködni másokkal, vagyis voltaképp beilleszkednek a társadalom szövetébe, és így lesz a zenéből a társadalmi felemelkedés eszköze.

Élményközpontú – leginkább talán így lehetne jellemezni az El Sistemát, amely egyébként nem csak a szegény sorsú gyermekek számára nyitott. A rendszerben például kórházban fekvő és különleges nevelési igényű, autista vagy fogyatékossággal élő gyerekekkel is foglalkoznak, sőt, már kismamák is részt vehetnek zeneterápián, és a börtönben lévő fiatalok is tanulhatnak klasszikus zenét. Néhány éve egy bank kutatást végzett az elmúlt évtizedekben zenét tanuló venezuelaiak körében, és kiderült, hogy azok, akik bekerültek az El Sistema rendszerébe, sokkal nagyobb arányban járták ki az iskoláikat, és sokkal kisebb mértékben érintette őket a bűnözés, mint azokat, akik nem tanultak zenét. Ezért aztán a venezuelai kormány erősen támogatja a programot, Hugo Chávez tavaly elhunyt venezuelai elnök is milliárdokat fordított rá. S a zene jótékony társadalmi hatását számos ország kezdi felismerni. Az El Sistema mintájára több mint ötven országban jött létre hasonló kezdeményezés, így például Afganisztánban, Argentínában, Ausztráliában, Brazíliában, Csehországban, Horvátországban, Nagy-Britanniában, Finnországban, Franciaországban, Németországban, Haitin, Indiában, Jamaicában, Japánban, Kenyában, Új-Zélandon, Palesztinában, Romániában, Szerbiában, Dél-Koreában, Svájcban, a Fülöp-szigeteken, Törökországban, az USA-ban és persze Magyarországon is. Úgy tűnik hát, lassan kezd megvalósulni Méndezék álma, vagyis az, hogy jöjjön létre egy világzenekar.

 

Ha hiszünk Istenben…

 

„Az életünk folyamatosan megújul a zenének köszönhetően – nyilatkozta Gustavo Dudamel az egyik koncert után. ­– Soha nem unatkozunk, mert a zene újabb és újabb dolgokra ösztönöz bennünket. Hiszünk a zenében, ami a hangjegyek mögött van.” Van itt egy kulcsszó: a hit. Alighanem ez áll az egész ügy középpontjában. Erről szól Jesús története is. Ő a Caracasi Ifjúsági Zenekar elsőhegedűse, aki – mint minden kisfiú – rendőr vagy tűzoltó szeretett volna lenni. Toporzékolt hát, amikor a nagynénje, miután hallott az El Sistemáról, hatévesen zenét tanulni vitte. „Nagybőgőn kezdtem, de másfél év után kiderült, hogy pici hozzá a kezem (mutatja), ezért aztán hegedűs lettem, és most itt vagyok” – meséli. A fiú huszonöt éves, és már az egyik ifjúsági zenekart vezeti. „Amikor az ember a kicsikkel foglalkozik, érdekes látni, hogy azok úgy néznek rá, mintha fontos valaki volna, pedig nem az, egyszerűen csak át akarja adni, amit tud, hadd menjen az a kisgyerek is tovább” – mondja. Szerinte épp ebben van az El Sistema nagyszerűsége, hogy egymásnak adnak át valamit, a zenét, a zene szeretetét, meg a másik szeretetét, és a hitet. „Abreu mester megtanította nekünk, hogy ha hiszünk valamiben – fogalmaz Jesús –, vagyis ha hiszünk Istenben, akkor minden lehetséges. Azt hiszem, ennek a hitnek köszönhető, hogy az El Sistema eljuthatott oda, ahol most tart. Ezért olyan fontos az életünkben a hit.”