A boldog mértékletesség hirdetője

– Az életem egy algériai oázisban kezdődött, a sivatag közepén. Édesanyámat alig négyévesen veszítettem el. Édesapám kovács volt, zenész és költő. Algéria abban az időben francia fennhatóság alá tartozott. A franciák az ország déli részén szénre bukkantak, és a kitermeléshez helyben toboroztak munkásokat. Az iparosítás alapjaiban forgatta fel Észak-Afrika társadalmi berendezkedését. Apám is kénytelen volt elszegődni a bányába, és arra a következtetésre jutott, hogy mivel az ország jövője a franciák kezében van, jobb, ha beletanulok az ő kultúrájukba. Ismert egy gyermektelen francia házaspárt, akik felajánlották, hogy magukhoz vesznek, és általuk közel kerülhetek a modern világhoz. Egy ideig párhuzamosan éltem a kétféle életmód szerint: korániskolába jártam, ugyan- akkor keresztény iskolát végeztem. Később nevelőapám, aki mérnök volt, északon kapott állást, így még távolabb kerültem a kulturális gyökereimtől. Az észak-algériai Oranban keresztény környezetbe kerültem, végül meg is keresztelkedtem. Ezzel végleg megszakadt a kapcsolatom a vér szerinti családommal.

 

Mi vezette Önt a kereszténység felvételére?

 

– A nevelőszüleim mellett megismertem a Bibliát, és az evangélium olvasásakor mélyen megérintett Jézus Krisztus alakja. A muzulmánok szerint Jézus csak egy rendkívüli próféta, de felismertem, hogy az az erő, amellyel a szeretet feltétlen parancsát hirdeti, isteni természetét bizonyítja.

 

Hogyan került Európába?

 

– Az algériai háború miatt Párizsba menekültem. Megélhetést keresve azzal szembesültem, hogy munkásként egy hatalmi piramis alján van a helyem. Nem tudtam elfogadni, hogy csak egy rendszer kiszolgálója vagyok. Megismertem egy lányt, megszerettük egymást, és elhatároztuk, hogy közelebb kerülünk a természethez. 1961-ben otthagytuk Párizst, hogy egy kis hegyi faluban, a déli Ardèche megyében kezdjünk új életet. Párizsi barátaink ugyanúgy bolondnak tartottak minket, mint az új szomszédaink, akik látták, hogy mindenki menekül a vidéki élet elől. Én mégis bizonyos voltam abban, hogy helyesen döntöttünk: nem akartam alkalmazottként bérre cserélni a létezésemet. A ház, ahol letelepedtünk nagyon egyszerű volt. Amikor odaköltöztünk, tizenhárom éven át villany nélkül éltünk, és hét évig vizünk is alig volt. Ha esett az eső, autóval nem lehetett megközelíteni a házat, a föld pedig teli volt kövekkel.

 

Milyen felismerésekre vezette el a természet közelsége és a gazdálkodó életmód?

 

– Amikor falura költöztünk, egyáltalán nem értettem a földműveléshez. Beiratkoztam egy képzésre, és egy gazdaságban kezdtem el dolgozni. Itt tapasztaltam meg, mennyire agresszív a modern mezőgazdaság: az év során folyamatosan mérgeztük a talajt, és nehéz gépekkel tettünk erőszakot a termőföldön. Úgy termeltünk, hogy közben állandóan romboltunk. Rájöttem, hogy ezzel a tevékenységgel tulajdonképpen magát az életet pusztítjuk. Ez a felismerés vezetett az agroökológia felé, így köteleződtem el az élet védelme iránt. A természetet tisztelni kell, együttműködni vele: ahelyett, hogy kórokozóktól tartva sterilizáljuk a talajt, hagynunk kellene, hogy a földben található baktériumok, gombák és rovarok élő termőföldet adjanak nekünk, amely táplál minket, és továbbviszi az életet.

Az embernek különösen nagy a felelőssége az élet védelmében, mivel öntudattal rendelkezik. Az állatnak nincs öntudata, mégis mértékletes. Az oroszlán megeszi az antilopot, de nincs antilopbankja, sem antiloplerakata, nem árul antilopot a többi oroszlánnak. Csak azért öl, hogy fenntartsa az életét. Az ember ezzel szemben telhetetlen: akár kedv­telésből is pusztít.

Az emberiség nagy tévedése, hogy uralkodni akar a természet fölött. Ez a helytelen viszony a föld megszentségtelenítéséhez vezet. A hívő ember vallja, hogy a világ és minden élőlény Isten teremtménye, és ebből adódóan szent valóság. Ezért a hívőknek kellene legjobban harcolniuk a természet pusztítása ellen.

Úgy tűnhet, hogy mozgalmunk hatástalan a világban jelen lévő káros gyakorlattal szemben. Hogy mégis miért érdemes kitartanunk a törekvéseink mellett, azt egy indián meséből tudhatjuk meg: Egyszer tűzvész pusztított az őserdőben. Az állatok menekültek a tűz elől, ám egy kis madár, a kolibri a csőrében szállított vízzel oltani kezdte a tüzet. A tatu így szólt hozzá: „Csak nem gondolod, hogy ezekkel a vízcseppekkel fogod eloltani a tüzet?” „Nem gondolom – felelte a kolibri –, de a magam részét megteszem…”