Francia emlékek

Gótikus ívek. Senlis mégsem komor város, nem reménytelenül bánatos, mint a sírból előkerült királyi korona. Inkább olyan, mint egy ezüsttallér a valaha rettegett császár arcmásával, melyet ma már gondtalanul forgathatunk a kezünkben, akár egy szem diót. A Nonette folyó ölelte dombocskán fekszik, évszázados erdőkkel szemben.
Senlis püspöke, Thibault már 1153-ban kézhez vette a király levélben küldött felszólítását: küldje szét megbízottait Franciaország mindahány zugába, hogy összegyűjtsék a székesegyház építésének megkezdéséhez szükséges pénzt. A munkálatok borzasztó lassan haladtak, és az ünnepélyes felszentelésre csak 1191-ben kerülhetett sor. Hanem a mű azzal még nem készült el.

A XIII. század derekán újabb kereszthajót építettek hozzá, a déli toronyra pedig káprázatos csúcsot helyeztek. Ez a székesegyház legcsodásabb része. A nyolcvanméteres torony íve lélegzetelállító. A homlokzat sudár, komoly és csupasz. Senlis tornyának csúcsa fellegek között hajlong, akár a fáké a szélben. A névtelen építőmesterek itt megérintették a szerves építészet titkát.
Egy tűzvész megnyitotta az utat a félresikerült helyreállítások előtt. A déli homlokzatot sűrűn kígyózó vonások borítják, ez a lángoló gótika – élesen különbözik a katedrális bejáratától. Semmi sem kelhet versenyre a dicső XIII. század sallangmentes építészetével; a XVI. századi gótika erőltetett grimaszai már végzetes fáradtságról árulkodnak.

A székesegyházba három kapu vezet; a kétoldalt látható homlokzati orommezőn ritka építészeti díszítőelemek láthatók: oszlopok és ívek elvont együttese – vagyis absztrakció és nem anekdota. A főbejárat feletti háromszögletű mező új korszakot nyit az ikonográfia történetében. A román stílusú Utolsó Ítélet helyett (a dicsőséges Krisztus, az apostolok és a szentek serege, a nehézkesen égbe emelkedő üdvözültek és a pokol bugyraiba űzött kárhozottak helyett) e helyen, Senlisban jelenik meg első ízben a Mária-téma; ezt később más székesegyházak is átvették, Chartres-ban, Párizsban, Reimsben és így tovább.

A művészettörténészek nem kedvelik a merész feltételezéseket, mindazonáltal úgy rémlik, hogy a Mária-téma váratlan felbukkanása a nagyszabású gótikus építészetben egyfajta válasz a trubadúrok szerelmi költészetére, a nőkultuszra, az udvari szerelem elméletére. Az egyház úgy érezte, hogy mindezt magasabb síkra kell emelnie.
Mária elszenderüléséről, mennybevételéről és dicsőségéről mesterkéletlenül, de nagy szenvedéllyel tudósítanak itt. A leggyönyörűbb Mária mennybevételének megjelenítése. Hat angyal felemeli ágyáról a durva szövetbe bugyolált Máriát. Az angyalok pufók arcúak, fiatalok, és olyan elevenen, olyan hevülettel adják elő a jelenetet, mintha nem is szárnyat viselnének a hátukon, hanem vándortarisznyát.

A gótika hívogató hangja éppen olyan ellenállhatatlan, mint a hegyeké; az ember nem maradhat hosszan tétlen szemlélő. Ennek semmi köze a román stílusú székesegyházak hangulatához: ott a dongaboltozatról a vigasz cseppjei hulldogálnak. A gótikus székesegyház nem csupán a szemünkhöz szól, hanem az izmainkhoz is. A szédület esztétikai elragadtatással keveredik.
Felcammogok a székesegyház tornyába. Az alsó szakaszon még tisztán kirajzolódnak a lépcsőfokok, mintha kövekkel kirakott úton lépkednék. Rövidesen a széles trifóriumra, vagyis a mellékhajó fölött kialakított, hármas osztatú árkádhoz érkezem. Itt minden olyannak tűnik, mintha kőomlás pusztított volna: szörnyetegek, vízköpők, szentek letört feje hever körös-körül. Egy pillantást vetek a mélybe, egy pillantást a magasba. Középen állok a kőboltozat és a mellékhajó padozata közt.

Feljebb kapaszkodni egyre nehézkesebb. A lépcsősor kopott, szüntelen támpont után kell kutatni. Végre-valahára megérkezem egy újabb, nem túlságosan tágas karzatra, mely éppen a főkapu felett található. Jobbra-balra egy-egy csúcs: a két tornyocska kecses hegyei. Mögöttük – akár óriás fenyőágakból kialakított sátor – a tető, mely a főhajót borítja.
Az eltelt nyolcszáz esztendő ezt az épületet a természethez hasonlatos képződménnyé változtatta. Szerteszét mohalepte foltok, a négyzetes kőlapok közében fű; a repedésekben rikító sárga virágok hajtanak. A székesegyház olyan, mint egy hegy; a későbbi századok egyetlen stílusában sem jött létre az építészet és növényvilág ilyen szoros együttélése, sem a reneszánszban, sem a klasszicizmusban. A gótika természetes.

Állatok is találhatók itt. Egy sziklaperem mögül méretes gyík bámul rám kidülledt aranyszemmel. Kutyafejű rémek sütkéreznek a magasban, az elérhetetlen kőpárkányokon. Az egész állatsereglet szundikál most. Ám egy napon (meglehet, az utolsó ítélet napján) majd elindulnak a mélybe a kőlépcsőn, le a városba.
Az apró karzatot négy oszlop díszíti. Ádám és Éva, illetve két szent alakja. Népi faragások varázsát árasztják. Főként Éva lenyűgöző. Durva szemcséjű kőből, tömzsi, bociszemű. Sűrű hajának súlyos fonata széles, testmeleg hátára omlik
Ideje továbbmenni. A könnyű útnak vége, kezdetét veszi az oromzat. Függőleges kürtő. Néha teljesen elsötétül, vakon botorkálok tovább, mindkét kezemmel a falba kapaszkodva. A lépcsőn folyton egy-egy kis lavina indul meg a talpam alól. Mind sűrűbben állok meg pihenni, hogy lélegzethez jussak. A kőfalat helyenként keskeny ablakok szakítják meg, vakító fény szüremkedik be, néhány pillanatra elvakít. A sötétség eme résein belátszanak a felhők és az égbolt. Nagyon magasan járok a kőtorokban, mely a mindenségre nyílik.

A lépcsősor váratlanul megszakad. Falba ütközöm, kapaszkodót keresek. Ha csak kicsit meredekebb volna, sziklafalnak is nevezhetném. Függőlegesen mászom tovább, egész testemmel egyensúlyozva. Végre megérkezem az előrenyúló fennsíkra – befejeződött a hegymászás. Halántékomban dobol a vér. Behúzódom a falmélyedésbe. Lábamnál hozzávetőleg húsz-harminc méteres hegyomlás. A messzi rétek lágyan lélegeznek. Úgy betöltik a tekintetem, mint a nyugalom.

„Vakolókanállal kezében dalol Ábrahám Knupfer, a pallér, magas állványon, szinte csüngve a légben, mialatt a nagyharang gótikus jelmondatát fürkészi, s alatta nyújtózik harminc sudár ívével a templom, és harminc templomával az egész város.

A vízköpők pedig palazuhatagot okádnak a karzatok, ablakok, erkélyek kusza mélyébe, a tetők, a harangtornyok, a kecses tornyocskák legmélyébe, a kőszalagokra, melyekhez fakó foltként tapad a héja letépett, lankadt szárnya.”
A lefelé vezető út olyan hosszú, mintha a poklokra szállnánk alá. Legvégül egy szűk utcácskába érkezünk, becsukódott szárnnyal, a repülés emlékével.

(Zsille Gábor fordítása)