Zbigniew Herbert-emlékév: A fennmaradás verse

Joszif Brodszkij:

„Miféle költő Zbigniew Herbert? Bonyolult? Nehéz őt értelmezni, nehéz szavalni, képtelenség emlékezetünkbe vésni? Olvassák el Kavics című versét, és döntsék el maguk. Miféle költemény ez, és végső soron miről szól? Talán a természetről? Talán. Ami engem illet, mindazonáltal úgy gondolom, hogy ha a természetről szól, akkor az emberi természetre kell gondolni. Az emberi természet önállóságára, ellenálló-képességére, ha úgy tetszik, fennmaradására. Ebben az értelemben ez egy nagyon lengyel költemény, mely a lengyel nemzet legújabb, másképpen modern kori történelméről eszmélkedik. És ez egy nagyon modern költemény, hiszen bátran állíthatjuk, hogy a lengyel történelem az egyetemes történelem kicsiben – vagy egészen pontosan, egyetlen kavicsban. Hiszen akár lengyelek vagyunk, akár nem, a történelem mindannyiunkkal ugyanazt akarja csinálni: megsemmisíteni. Az egyetlen mód, hogy fennmaradjunk, hogy kibírjuk a már-már földgolyónyi prést, ha elsajátítjuk egy kavics jellemvonásait, beleértve a csalóka hőt is, melyet egyszer valakinek a tenyeréből nyerünk. (…)

Ebben az értelemben Herbert történelmi költő. Tolla gyakran megszólítja a történelmet, amely végső soron a kultúra szülőanyja – megszólítja azért, hogy olvasóit képessé tegye fennmaradni, illetve, kis szerencsével, felülkerekedni a jelen kor közönségességén. Versei elénk tárják, hogy hitünk, meggyőződéseink és társadalmi eszméink jelentős hányada rossz irányba hat, pusztán, mert valaki más kárára tápláljuk őket. Természetesen Herbert az irónia páratlan mestere is; mindamellett úgy vélem, az irónia az ő esetében a részvétet adagoló biztonsági szelep, hiszen az emberi lét drámái szüntelenül ismétlődnek.”

Czeslaw Milosz:

„Mély rokonságot érzek Zbigniew Herbert írásaival. Harmincéves elmúlt, amikor első verseskönyve megjelent. 1956 előtt a megjelenés ára az volt, hogy az embernek meg kellett tagadnia egyéni ízlését, és ő nem akarta megfizetni ezt az árat. Ha a kortárs lengyel költészet kulcsa az elmúlt évtizedek közös tapasztalatában rejlik, Herbert talán a legügyesebb annak érzékeltetésében, és bátran nevezhető a történelmi irónia költőjének. Egész sor ingatag, egyensúlyt kereső helyzetet teremt azzal, hogy emberi kultúránk kereteit értelmezésekkel tölti ki, legyenek azok bármily rémületesek is. Számára a történelem nem csupán bűntettek és tünemények értelmetlen ismétlődése, és amikor hasonlóságot keres múlt és jelen között, el kell távolodnia kissé a kortól, melyben él. Művészi hitvallásának alapja a kizárólagos tisztaság elvetése: az egykedvű, szenvtelen Apollót szembeállítja az üvöltő, elevenen megnyúzatott Marszüasszal – bár az ő csendes, szűkszavú költészete éppen ellentéte az üvöltésnek.”