Hiszen a kereszténység kezdetétől húsvétkor keresztelték meg a felnőtt megtérőket. A szentség kiszolgáltatása során az emberek vízbe, folyóba, tóba merítkeztek, vízhiányosabb helyeken pedig leöntötték őket. Egyes helyeken a húsvéthétfőt még ma is vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezik.
A vízbevetés profánabb szokásáról, a locsolásról a XVIII. századból maradt ránk az első írásos emlék. Apor Péter ezt írja 1736-ban, a Metamorphosis Transylvaniae című művében: „…úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben…”
A szokást sok helyen tréfásan is magyarázták. Úgy tartották, először azokat a jeruzsálemi asszonyokat locsolták le vízzel, akik Jézus feltámadásának hírét hozták. A hitetlenkedő férfiak így akarták elnémítani és „észhez téríteni” a fehérnépet, hogy ne beszéljen „badarságot”. Mindez természetesen kedves kis kósza legenda. Annyi azonban bizonyos, hogy az asszonyok érzékeny és hitre fogékony lelkét az erősebbik nem racionális „hideg zuhanya” azóta sem tudta befolyásolni. Szerencsére.
