„Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” Vidáman kell eltemetni, mert teljes életet élt, jól, becsülettel – emlékezik a pályatárs, Csurka László. „Az első komolyabb színházi szerepemben Kutyu bácsi játszotta az apámat A fösvényben” – mondja „leánya”, Császár Angela. „Mindig figyelemmel kísérte a pályámat és a személyes életemet is, mindig volt egy-két eligazító, bátorító szava. Legutóbb például a Katolikus Rádióban mondtam egy Illyés-verset, utána felhívott azzal, hogy van számomra egy ajándéka, és egy gyönyörűséges Illyés-plakettel ajándékozott meg.” Pénteken be kellett szállítani. Tavaly, pünkösdhétfőn operálták meg először. Műtét után ajánlották a sugárkezelést. „De hiszen itt a tavasz, itt a nyár, vár Györök!” – és mintha tudta volna (tudta), a szeretett Balaton-parton töltötte ideje javarészét. Fölült a kerékpárra a József Attila-i ház előtt (nemrégiben építették- szépítették át feleségével, Katával), s mindenkinek előre köszönve gurult végig a strand felé.
Születésnapi üdvözlés júliusban a kertben. Apró figyelmesség az ajándékunk, majd napokkal később csöng otthon a telefon, benne Kutyu bácsi ütem-szép hangja: a megszépült házban hol talált helyet a csekélységnek. „Sok-sok küzdelem előz meg minden emberi és művészi megnyilvánulást” – vallja utolsó interjújában a sok évtizedes barátsággal kötődő Szeghalmi Elemérnek. „Egy érdekes növénytani törvényszerűség alapján: vannak növények, amelyeket nem lehet egymás mellé ültetni, sőt egy csokorba kötni sem ajánlatos, mert egyik a másikat elpusztítja. Büszke vagyok arra, hogy szinte minden műfajban, minden művészkollégával és partnernővel egy csokorba köthettek engem, semmi káros következménye nem lett.”
Állok az ágyánál. Zihál a test. Ez már nem ő, ez már csak a szerkezet – nézünk egymásra feleségével. Megfogom-megsimogatom a nyitott száj-nyugvó test kezét; ez az én nézőpontom, az övét nem ismerem. „Bátorság – ha szembe kell nézni!” – szikrázta olykor, tekintetét megemelve, híresen erős kezét az asztalon nyugtatva. Bátorság, mert nem volt egyedül. „A test erőtlen, de a lélek…” A baráti asztaltársaság tagjának kezéből vette magához a szentséget, s vette egész életével a reményt: ami most pusztul, csak a romlékony szerkezet! „Csak annak a művészetnek van értelme, amelynek hatása is van”- mondta. S Tolcsvay Béla gitárpengetése mellett néhány éve szelíden így kérdezett: „Istenem, furcsa világunkban kell-e még a vers? Alkalmas vagyok még a közlésükre? Nekem még nem jelent meg lemezem. Szeretném, ha sikerülne, mert ez az első, és nyilván az utolsó.”
A késő esti órán hívta fel a költőt, értelmezvén-viaskodván egyik-másik verssorával, s született hermeneutikai- esztétikai nagyegyetemi kurzus: lendülettel és érzékenységgel. Szenvedély és intellektus. E két bőven mérő merítőkanállal élt. Brahms Német Requiemjét hallgatom. Ez illik hozzá. A zúgó egyértelműség. Még egy simítás a paplanon nyugvó kézen, aztán eljövök. Egy óra vagy kettő? – a feleség hangja a telefonban: „Itt befejezte.” Koppan árvaságunk: itt. Mert már nem tudott tovább velünk maradni, át kellett mennie – foga között tartva a legnagyobb szerelmet – a túlsó partra. „Ha a forrongó, szörnyű világban nem látja az ifjúság az utat, akkor robban.” Mondta ezt, mert kívánta: „Jó lenne átadni a bennünket követő nemzedéknek egy olyan stafétabotot, amely nem szöges, meg lehet fogni, és tovább lehet vele szolgálni a közönséget.” Tudta, mit jelent ez. Az utolsó interjúban így mondta Szeghalmi Elemérnek: „A Nemzet napszámosa tovább lehettem, mint színésze.” És amikor távozni készült az asztaltársaság baráti köréből, visszanézett, mindig azzal a szóval és mozdulattal: „Csókollak benneteket, kedveseim!”
