Fotó: Váci Egyházmegye
Idén ünnepelte rubinmiséjét, pappá szentelésének 70. évfordulóját. 1924-ben született, gyermekkorát a kispesti Mária Valéria-telep szomszédságában töltötte, az akkori főváros talán legnyomorúságosabb viszonyai között. A tisztességben megélt szegénység határozta meg hétköznapjait, s azt is megtapasztalta, hogyan tud az Egyház építően jelen lenni az emberek között a nehéz helyzetben. „Küzdelmes élet volt, de szerencsés dolgok alakították. Örülök, hogy csak egy pár cipőm volt, és azt minden este ki kellett pucolnom. Az első hosszúnadrágomat ötödikes gimnazistaként kaptam, a Veni Sanctéra. Addig csak rövidnadrágom volt, télen is abban jártam, még korcsolyázni is. Öt- és tizenhárom éves korom között egyik évben sem ettük meg a cukrot, ami a karácsonyfát díszítette. A Jézuska is szegény – ezzel biztatott édesanyánk. Sokkal egészségesebb fiúélet volt az, mint a mai. Önállóbbnak kellett lennünk, nem kapunk készen a dolgokat, mi barkácsoltuk össze, amire szükségünk volt.” Családi példák tanították arra, hogy becsületes munkával előre lehet jutni. „Dédapámig nyúlnak vissza az emlékeim, így kétszázötven év eleven tapasztalatai vannak jelen az életemben.” A család az akkori Vas vármegyében, Pinkafőn élt, onnan vonzotta Pestre a születő magyar gyáripar. A nagyapa az első magyar csavargyárban kezdett dolgozni, majd az új salgótarjáni acélgyárba hívták a jó szakmunkást, később pedig Hofherr Albert csábította át az újonnan alapított mezőgazdasági gépgyárba, Kispestre. Itt dolgozott nagy szorgalommal az édesapa is, miközben segédmunkásból szakmunkás, majd művezető lett.
Frici atya számára az egyházi példa ugyancsak meghatározó emlék. Ismerte Ribényi Antal furfangos templomépítő munkásságát, akinek Kispest az első templomát köszönheti, mintául szolgált számára Hanauer Árpád István püspök szegénységet orvosló és egyházújító tevékenysége, és benne élt a Vedres Béla pestújhelyi plébános féle világban. Vedres Béla összefogta a Váci Egyházmegyéhez tartozó pesti peremkerületek papságát. „A XX. század elejének liberális világában nagy jelentősége volt ennek. Barátság alakult ki a papok között, ami kihatott a lelkipásztorkodásra is. Vedreséknek volt egy törzsasztaluk, minden héten találkoztak. Ilyenkor előkerültek a gondok, együtt keresték a megoldásokat, de a kapcsolatukban ott volt a minden ember számára fontos oldottság és tisztelet is.”
Az egyházi élettel először ministránsként került szoros kapcsolatba. „Ez volt számomra az első szeminárium. Vedres Béla kiskáptalannak hívott minket. Az az időszak a születő kommunizmus melegágya volt, ministránsként ott voltunk a temetési menetekben, s nemegyszer kaptunk megjegyzéseket a munkásoktól. De azt éltük meg, Jézushoz tartozni stramm dolog. Nagy hatással volt ránk a mexikói Pater Miguel Pro SJ vértanúsága. Számtalan apró dolog kötött a templomhoz. Magával ragadott a harangozás művészete, és kialakult a liturgia iránti vonzódásom. Különféle papokat ismerhettem meg, közülük többeket is csodáltam. Levontam magamnak a tanulságot, milyennek érdemes lenni, és milyennek nem. Szerettem a kisebb ministránsokkal foglalkozni, később többükből is pap lett. Sok emlékem van ebből az időből, például az, amikor a halottak napja előtti héten összefogtunk, s mindegyikünk rendbe hozott egy elhagyatott sírt, a spórolt fillérjeinkből pedig gyertyát vettünk rá. Szegényen olyan jót tenni, amiről senki sem tud – milyen öröm volt az!”
Ebből az életből nőtt ki a papi hivatás. Frici atya abba a váci szemináriumba jelentkezett, amely Hanauer püspöknek köszönhetően az ország legmodernebb szemináriumává vált. „A lelkipásztori beállítottságú püspök Klebelsberg Kunóval együtt óriási megújulást indított útjára” – mondja Pálos Frigyes. Meghatározott szokásrend alakította az életüket: ,,Elsőéves korunkban egy felsőbb éves őrangyalunk támogatásával még ketten laktunk, másodévtől aztán saját cellánk volt. Nem közös tanulószobán végeztük a délutáni feladatainkat, hanem a saját szobánkban, ezzel is a személyes felelősségvállalásra neveltek bennünket. Zárt világ volt az, mégis szabadabb, mint a szomszédos piarista növendékeké. Szeptembertől júniusig a szemináriumban éltünk. Az utcán kettesével, hármasával sétáltunk, a prefektus alakította csoportokban, hogy megismerjük egymást. Nagy fegyelmet követeltek a növendékektől. A közösségi élet irányítója a csengetés volt, azonnal engedelmeskedni kellett a szavának. Menet közben nem lehetett társalogni, az imádság elhangzásáig teljes csendet tartottunk. Ez annyira belém gyökerezett, hogy a reggeli misém elvégzéséig ma sem beszélek. A lelki dolgokat komolyan vettük. Nem szerepre készültünk, hanem az életre.”
Frici atya papnövendék korában két nyáron át nevelőként dolgozott Tiszakürtön, a Kisléghi Nagy grófi családnál. A Pest környéki munkásvilág után az arisztokraták közé került, és életre szóló barátságot kötött a családdal.
1947-es szentelése után rögtön a mély vízbe dobták. Pestújhelyre került. Mintegy tízezer ember lakott itt akkoriban, főként tisztviselők és mások, proletár réteg nem volt a faluban. A plébánia kiváló szervezettséggel működött, mint egy nagy család. A település elemi iskolája és polgári fiúiskolája, valamint a felső kereskedelmi lányiskola katolikus fenntartású volt. Az állami iskolában ötszáz gyerek tanult, s közülük mindössze hármat nem írattak be hittanra – emlékszik vissza erre az időszakra. Az atya először heti harminchat órában, a második évben pedig már negyvenhárom órában tanított hittant, mellette ellátta a kápláni fel-
adatokat, s reggel hat órától gyóntatott. Természetes volt számára, hogy együtt imádkozza a hívekkel a rózsafüzért.
1950 januárjában Kecskemétre került, itt ismerte meg Prantner Józsefet, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökét, a bajszos püspököt, ahogyan akkoriban nevezték. Találkozásuk megpecsételte a sorsát, ahogyan a családjáét is. Prantner a személyes ellenségének tekintette. Intézkedésére 1951-ben Frici atya édesapját negyvenhat évi szolgálat után elbocsátották a gyárból, megvonták nyugdíjjogosultságát, és bár addig művezetőként dolgozott, előírták, hogy a továbbiakban bárhol is helyezkedik el, csak munkásként lehet alkalmazni. Ekkor már elmúlt hatvanéves, nagyon nehezen talált újra munkát. Frici atyát büntetésből Hatvanba helyezték, Csík József minorita mellé. Ez is a gondviselés műve volt – emlékszik vissza szeretettel plébánosára. 1957 őszén egy rövid időre Vácra került, ahol karkáplánnak nevezték ki, és szeptembertől hittant tanított. Diákjai között tudhatta mai püspökét, Beer Miklóst is. Miután oktatási engedélyét megvonták, templomfelújítások felügyeletével bízták meg. Egy újabb helyezéssel Ceglédre, majd 1960-ban Tereskére került. Papi jelmondata – „A házadért való buzgóság emészt engem” – új értelmet nyert. 1972-ben művészettörténész diplomát szerzett, s egyházmegyéjében részt vett Tereske, Egyházasdengeleg, valamint Hévízgyörk Árpád-kori templomainak helyreállításában, Csörögön pedig egy új templom építésében.
1979-ben préposti kinevezést kapott. 1994-től a váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény igazgatója. Gazdag munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el: 1985-ben Magyar Műemlékvédelemért díjat kapott, 1995-ben Pro Dioecesi Vacensi (Váci Egyházmegyéért) emlékéremmel, 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2008-ban Forster Gyula-díjjal, tavaly pedig Fraknói Vilmos-díjjal tüntették ki. Emellett Vác, Hatvan és Tereske díszpolgára is.
A buzgóság ma, kilencvenhárom évesen is munkálkodásra sarkallja. Előadásokat tart, tanulmányokat ír, a múzeumban is feladatokat vállal. Kis szobájában számtalan könyv veszi körül, csillapíthatatlan az olvasás iránti vágya. A lélek erős.
