Villanófényben Lukácsi Zoltán
Fotó: Lambert Attila

 

„Egy pap életénél nincs tartalmasabb élet. Annyi szépségben, érzelmi gazdagságban van részünk! Ott vagyunk az emberekkel örömben, gyászban, hétről hétre megerősítő energiát adhatunk nekik. Óriási megtiszteltetés, hogy a Jóisten azzal bízott meg engem, egy kis nyájban én képviseljem őt” – vallja hivatásáról a Győri Egyházmegye papja, Lukácsi Zoltán. Beszélgetni még a győri rektori szobájába hívott, de az azóta elrepült nyáron plébános lett Győr-Szigetben, két filiával. Emellett folytatja a tanítást is a hittudományi főiskolán. Nyolc év után hagyta hátra a rektori megbízatást, s most várakozással tekint a jövőbe.
„Könnyű szívvel válok meg a rektorságtól, holott ennek a feladatnak is megtaláltam a szépségét. A főiskola képviselete és arculatának meghatározása mellett örömmel vettem részt a papnevelésben – értékeli a nyolc évet. – Fontosnak tartottam, hogy szélesítsük a kispapok látókö­rét, hogy ne csak teológiailag legyenek képzettek. Filmeket, könyveket mutattam nekik, vittem őket színházba, hangversenyre. Próbáltam nyitni a külvilágra. Programokat szerveztem, amelyekre eljöhettek a városlakók is – mondja a magyar szakot végzett tanár, majd így folytatja: – Küldtem őket győri plébániákra, iskolákba, kórházba, hogy megtapasztalják, milyen a plébános élete, és találkozzanak a fiatalokkal, az idősekkel, a betegekkel. Lássák az életet, mert a szemináriumban megvan annak a veszélye, hogy burokban nőnek fel a kispapok. Ideális körülményeket biztosítunk számukra a tanuláshoz, gond nélkül élhetnek. Ez jó, de találkozniuk kell a valósággal is: például hasonló korú egyetemista társaiknak nemegyszer munkát kell vállalniuk ahhoz, hogy gondoskodni tudjanak a létfenntartásukról.”
Zoltán atya nevelőmunkáját a pap szerepéről kialakított képe határozta meg: „Papként nem hitetek ura, hanem örömötök munkatársa szeretnék lenni.” Úgy fogalmaz, a papnak „normálisnak kell lennie”, nagy nyitottsággal kell az emberek felé fordulnia. Tudja, mennyire várják, hogy megszólítsák őket, hogy megerősítést kapjanak. Zoltán atya szívéhez közel áll az igehirdetés. „Sokat készülök, mert az emberek szeretik, ha útravalót kapnak a templomban. Fontos, hogy igényes és érthető legyek, ne teológiai előadásokat tartsak a szószékről, hanem az emberek problémáira reflektáljak” – vallja.
Szavaiból kiderül, mennyire lényeges számára a műveltség. Úgy véli, a kultúra fontos szerepet játszik abban, hogy utat találjunk a másként gondolkodók felé. „Ha el tudunk beszélgetni az emberekkel egy filmről, egy könyvről, akkor talán a papokról, az Egyházról alkotott véleményük is megváltozhat. De más szempontból is fontos a művelődés. Kell az új gondolatok keresése, és fontos, hogy ne csak olyan szerzőket olvassunk, akikkel egyetértünk. Az irodalmi kánonban ma sok az olyan alkotó, aki nem velünk egy szellemi-lelki vércsoportba tartozik. Mégis érdemes olvasni őket, hogy megértsük a gondolkodásmódjukat, és megtaláljuk a közös hangot.”
A rendszerváltás idején kezdte meg tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán. Nagy váltás volt ez a bencés gimnázium és a négyévi pannonhalmi teológiai tanulmányok után. Ki kellett állnia a fiatal papot megszédíteni akaró csábítást, el kellett fogadtatnia magát diáktársaival, úgy, hogy közben nem adja fel papi szerepét. „Társaim megtiszteltek a bizalmukkal, megnyíltak nekem, megosztották velem a gondjaikat, és hozzám fordultak tanácsért” – mondja. Úgy gondolja, a siker kulcsa az volt, hogy vállalta önmagát, és ragaszkodott az általa vallott értékekhez.
Hivatástudata gyerekkorától formálódott. Zoltán atya szerető, áldozatkész családban nőtt fel, két testvérrel. „Kapuvár falusias kisváros volt, ahol az emberek törődtek egymással, és hagyományosan vallásosak voltak. Az egymásra figyelés, az áldozatkészség légköréből indultam” – meséli.
Lelke formálódá­sában nagy szerepe volt egy súlyos, éveken át tartó gyerekkori betegségnek is. „Évekig szenvedtem, meglegyintett a halál szele. A szüleim mindent megtettek értem, hosszú utánajárás eredményeként derült fény a betegségem okára, és nyílt mód a gyógyulásra.” Az átélt betegség megerősítette az emberi kapcsolatokhoz és a szellemi javakhoz való ragaszkodását. „Az anyagi javakkal soha nem törődtem. Nincs kocsim, tévém, a számítógépem is a főiskoláé. Ami bevételem van, azzal a családom tagjait támogatom, és az arra érdemes tanítványaimat. Nem vágyom nagy utazásokra; ahova eljutottam, oda kerékpárral mentem. Diákcsoportokkal többször megjártam Rómát, és a mai napig több száz kilométert kerékpározom nyaranta.”
Lukácsi Zoltán a középiskolát a bencéseknél végezte. Meghatározó volt számára az itt tapasztalt papi példa. „Láttam az atyák gyengeségeit is. Ez nagyon bátorító volt, mert azt sugallta, hogy talán még nekem is sikerülhet, papnak lenni nem csak a tökéletesek útja, hanem a problémákkal küzdő gyarló embereké, akik azonban Isten akaratát keresik egész életünkben. Megfogott ez a küzdés. Nem vagyunk tökéletesek, hanem törekszünk rá. Ha elbotlunk, ha visszaesünk, akkor felállunk, és újrakezdjük. Mert van értelme az életünknek, van célunk.”
Érettségi után rögtön a papi hivatás felé fordult. „Fel sem merült bennem más alternatíva” – emlékszik vissza. Rögtön elvitték katonának, amit a többi teológussal egyetemben ő is megszenvedett. Az ezt követő négy évet, amit a teológián töltött, élete legszebb időszakának nevezi. A tanári diploma megszerzése után a bencés rend győri gimnáziumában tanított. 2000-ben a Győri Egyházmegye szolgálatába lépett. Volt iskolalelkész, majd az egyházmegyei levéltár igazgatója, végül pedig rektor. „Érdemes papnak lenni, ennél nagyobb dolog nincs. Egyszerűen tenni kell a dolgunkat, bizalommal, becsületesen, derűsen. A többi megadatik hozzá.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..