Fotó: Merényi Zita
A mosoni plébánián teremrendezésbe csöppentem. Este köszöntik a Jánosokat, a Margitokat és a Piroskákat. Ünneplésre gyűlik össze a képviselő-testület, ezért az elnök előkészíti a tágas közösségi teret, amelyet a káplánszoba és a hittanterem egybenyitásával, majd igényes felújításával hoztak létre. Kapui Jenő plébános nem titkolt büszkeséggel vezetett végig a közösségépítés jegyében átalakított épületen és udvaron. Hosszan sorolta, ki mindenki talál itt otthonra: a templom énekkara, a hittanosok, a házasok, a jegyesoktatásra járók, a karitász tagjai, a ministránsok, az ellátási területhez tartozó iskolák közösségei. Jenő atya számára a lelkipásztorkodás súlypontja a közösségépítés. Ez vezette korábbi állomáshelyein, és ez nyilvánul meg családi, rokoni, baráti és papi kapcsolataiban is.
Jenő atya 2007-ben került Mosonmagyaróvár mosoni városrészébe. Nem volt könnyű helyzetben, mert két elődjét – Németh Lászlót és Butsy Lajost – nagyon szerették a hívek. „Egy ilyen helyzetben nem lehet mást tenni, mint beleállni abba, amit ez a két nagyszerű lelkipásztor felépített. Folytatni, akkor is, ha valamely területen nem is vagyok igazán otthon, és nekikezdeni annak, ami az én vesszőparipám. Közben megismerni az embereket, megnyerni a bizalmukat.” Jenő atya hálás azért, hogy mindkét korábbi plébánostól tanulhatott: László atyában az emberek iránti figyelem, a törődés, Lajos atyában pedig a szociális érzékenysége fogta meg.
Jól sikerült a beilleszkedése, ezt mutatja az is, hogy Jenő atyát civil munkatársak segítik a szolgálatban, és jó a kapcsolata a városvezetéssel, illetve a kulturális élet és a szociális terület képviselőivel is. A plébánián az ő irányításával jött létre a karitászcsoport. Egész évben gondoskodnak a rászorulókról, és nemcsak adományt osztanak, hanem személyes kapcsolatot tartanak a családokkal, látogatják a családok átmeneti otthonában lakó gyerekeket. A szentmiséken huszonöt fiú ministrál, az iskolai hittanosokat szombatonként közösségbe hívják a plébániára. Későbbre tolták a bérmálás időpontját, így a középiskolások is otthon vannak a plébánián. „Fontosak számunkra az iskolák, hiszen a gyerekek jelentik a jövőt” – mesél Jenő atya az önkormányzati iskolákkal való jó együttműködésről. Egyik legfőbb öröme a plébániai közösségből kikerült három papnövendék.
Mintát a gyerekkora, a szülőfaluja adott számára. „Osli elzárt falu volt a határsávban, mély vallásosságú Mária-búcsújáróhely. Édesapám harminc évig templomatya volt, a falu és a család légköre egyaránt a papság felé vitt, s az is megerősített, hogy a rokonságban is volt pap. De a Jóisten hívása titok.”
Jenő atya naptárában minden évben ott szerepel a Mosoni Öreg Rokon Találkozó, de figyelemmel kíséri a fiatal nemzedéket is, és nagy öröm számára, ha esketni, keresztelni hívják.
Gyermekkorában naponta ministrált, és már az érettségit követően kispap lett. Két év katonaság után kezdhette meg a tanulmányait a szemináriumban. 1977-ben szentelték pappá Győrben. Ma már negyven gazdag lelkipásztori esztendő áll mögötte. „Mindenhol szerettem, mindenütt vannak jó emberek” – mondja. Meghatározó volt számára a Kisbéren káplánként eltöltött másfél év Győri Imre plébános irányítása alatt. „Jó alapokat kaptam, a plébánosom példakép volt számomra.” Aztán kilenc évre tágabb pátriájába került, Kapuvárra. 1987-ben nevezték ki első plébánosi állomáshelyére, Szanyba. Az ott töltött tizenhat év alatt templomokat újított fel, nemcsak Szanyban, hanem a hozzá tartozó négy faluban, Soborban, Rábaszentandráson, Várkeszőn és Egyházaskeszőn is. Rengeteg zarándokot fogadott, ministránstalálkozókat szervezett. Nevéhez fűződik a jubiláns házaspárok évenkénti találkozója, az Apor Vilmos-ünnepség és a Hubertus-misék hagyománya, valamint a Szent Anna katolikus iskola megalapítása.
2003-ban ismét Kapuvárra került, ezúttal már plébánosnak. Itt is felújítás, építkezés volt a feladata. Sokféle tevékenységet végzett, de lelkipásztori munkájában mindig megőrizte a legfőbb hangsúlyt. „A küldetésünk az evangélium hirdetése – vallja. – Az első az ima, abból kell hogy következzen a munka, ám az idősödéssel azt is jól be kell osztani.” Feltöltődést jelentenek számára a zarándoklatok – nyáron Mosonból viszi a hívek egy csoportját a lourdes-i kegyhelyre. Éltetik a papi barátságok is: az évfolyamtársakkal évente találkoznak, a Győr megyeiekkel pedig havonta.
Jenő atya mindig igyekszik figyelmet fordítani arra, hogy mire van igény a környezetében. Vallja, a pap akkor dolgozik igazán eredményesen, ha be tudja vonni a munkájába a civileket. Mosonban olyan a közösség, akár egy nagy család. Közös ünneplések, bálok, énekkar, kirándulások, zarándoklatok, de mindenekelőtt a vasárnapi szentmisék kovácsolják össze a híveket. „Összetartó, egymásra figyelő, melegszívű emberek vesznek körül, akik kovászként vannak jelen a városrész életében.” A lakosság összetétele az utóbbi évtizedben jelentős változáson megy át. Az osztrák és a szlovák határ közelsége miatt sok itt a vendégmunkásként ingázó és a faluról betelepülő, akik számára Moson egyelőre nem az otthonuk, csupán a lakóhelyük. „Nagyon jó a testület, a hetven év felettiek is megmaradnak tiszteletbeli tagnak.”
Jenő atya szereti a jókedvet. „Mindig kettőn áll a vásár” – mondja, s ennek jegyében arra törekszik, hogy jó kapcsolatot ápoljon a mindenkori káplánjával. „Moson a béke szigete. Jó a konyha is, szeretnek itt lenni a gyakorlatra érkező kispapok, a káplánok. Egyenesben vagyunk – mondja. Majd hozzáteszi: – Vannak bajok, például gyakran fáj a lábam, de a vidámság nem hagy el minket.”
