Villanófényben: Futó Károly
Fotó: Merényi Zita

 

Jobban kellett volna iparkodni – tekint vissza papi hivatásban eltöltött hatvanöt évére Futó Károly atya. „Szentté kell lennünk!” – ez a papi jelmondatában megfogalmazott életcélja határozta meg egész szolgálatát. „Ma is imádkozom ezért. Lehettem volna sokkal értékesebb ember, de hajlamosak vagyunk a könnyebb utat választani. Nem jeleskedtem az önmegtagadásban, a böjtben, nem hoztam létre nagy dolgokat, nem erőltettem meg magam. Sajnálom, hogy ilyen sok időt kapok a Jóistentől. Megvan bennem a belátás, hogy csak jónak érdemes lenni, mégsem lettem tökéletes, teljesen elkészült valaki.”
Az egyszerű szavak szíven ütnek. Az Istenhez nagyon közel álló ember tapasztalatát fejezik ki. Mellette pedig ott a hálaadás, amellyel visszatekint az életére. Gyerekkorát Angyalföldön töltötte. „A harmincas évek derekán nyolcan éltünk egy apró lakásban, sok küszködéssel járó szegénységben.  Micsoda ajándék, hogy szegénynek születtem! Finom volt a zsíros kenyér. Nyáron mezítláb jártam, hogy vigyázzak a cipőmre, mégsem volt soha semmi bajom. Édesanyám egész nap varrt, és közben énekelt. Derűs légkört teremtett. Mellette egy hokedlin írtam a leckét, közben beszélgettünk. Jó dolgom volt.” A család nem volt vallásos, de a szüleim szeretetben éltek. „Jó emberek voltak, és életük utolsó éveiben templomba is jártak, végül a szentségekkel ellátva haltak meg.”
Károly atya a nunciatúra óvodájába járt az ott besegítőként dolgozó édesanyja révén. Egy lazarista nővér ismertette meg a hittel. „Mondta, hogy imádkozzak, és én attól kezdve imádkoztam. Figyelmeztetett, hogy senkit sem szabad bántani, ezt is megtartottam. Olyan magvetés volt ez, amely az egész életemre kihatott. Az általános iskola mind­ennek a megtetézése volt.”
Károly atya nagy szeretettel emlékszik vissza nevelőjére. „Antal atya jól tudott bánni a fiúkkal. Elénk élte a kereszténységet. Úgy éreztük, jónak kell lennünk.” Már az érettségi idején megfogalmazódott benne, hogy pap lesz, de amikor kimondta, megijedt a döntésétől, így csak két évvel később jelentkezett az esztergomi szemináriumba. 1946-ot írtak ekkor. A szemináriumban is szent életű nevelők mellett tanulhatott. Társaival kiváló alapokat kaptak, a tizen­egy növendék közül egy sem hagyta el a hivatását. „A fiatalt főleg az emberi hatások, a példák befolyásolják. Mi a lényeget jobban látó világban nőhettünk fel. Szilárd hittani ismereteink voltak, és az Egyházhoz kötődésünket mély élmények határozták meg.”
Károly atyát 1951-ben szentelték pappá. Első állomáshelye Mórahalom volt, vállalta ugyanis, hogy a paphiánnyal küzdő Csanádi egyházmegyében lát el szolgálatot. A tanyavilágban a téeszesítés időszakát élték, nagy volt a szegénység. „Borzasztó dolgok történtek. Mindent elvettek az emberektől, de a szenvedés közelebb hozta őket Istenhez. Tisztelték a papot, a miséről soha nem maradtak el. Egyszerű emberek voltak, akik hűségükkel tűntek ki, azzal, hogy csendben tették a dolgukat.” Károly atya is ebben látta az utat: a háttérben maradva dolgozni, hittant tanítani, gyóntatni, beszélgetni az emberekkel. Kilenc évet töltött itt, majd Makóra került. Az emberek helyzete ott sem volt könnyebb. A hatalom állandó zaklatása elnémította a papot. „A plébános nagyon félt, én pedig azon gondolkodtam: mi értelme, hogy pap vagyok, ha semmit sem tehetek, csak ülök a szobában?” Károly atya szolgálatot keresett és talált: „Volt egy cigánytábor a város szélén, odamentem.” Két évet töltött Makón, majd 1962-ben Budapestre került. Hat évig a Bakáts téren, 1968-tól 1973-ig a Rózsafüzér királynéja-plébánián, majd 1974-ig a Terézvárosban volt káplán. Utolsó állomáshelye a Tömő utca volt, ahol Waigand József mellett kezdte meg kápláni éveit. „Szent életű pap volt, sokakat vonzott a plébániára. Bölcs, egyszerű viselkedése megfogta az embereket.” A kezdeti években itt is a kommunista hatalom szorításában kellett élniük, és megtalálniuk a papi szolgálat lehetséges útját. Futó Károly atya számára ezt a lelki­vezetés jelentette. „Ha bejön hozzám egy ember beszélgetni, abba nem szólhat bele senki. Nálam senkinek sem kellett sietnie, amíg mondanivalója volt, meghallgattam. Ha félbeszakítanék valakit, nem érezné a felszabadulást” – enged bepillantást a lelkivezetés gyakorlatába, amellyel számos pap és szerzetes számára adott útmutatást.
Károly atya hálával gondol arra, hogy Isten egész életében adott mellé olyan embereket, akiktől tanulhatott, akik ösztönző erőt jelentettek számára, akik példájukkal megmutatták: az viszi előre a világot, ha szeretjük a Jóistent és az igazságot.
A kilencvenkét éves Futó Károly atya ma a pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthon lakója. „Jó életem volt – mondja. – Isten kényeztet, így vonz magához. Igaz, nem mindig könnyű elfogadni az akaratát. Adódtak az életemben nehéz időszakok is: háború, bombázás, üldöztetés. De mindig jó emberek között élhettem. S most, életem utolsó szakaszában – nem tudom, mennyi van még hátra – azt mondhatom: »Ez jó mulatság, férfi munka volt!«”